2017-év folyamán igazgatóváltás a

Budakeszi Széchenyi István Általános Iskolában IV. rész

(Doleshall Tamás írásának

változatlan formában történő hírközlése)

"...Igazgatóváltás az iskolában – mi történt? IV. rész

Doleschall Tamás | 2017.09.17. 15:00

A végjáték a hatalom felsőbb szintjein zajlott: így került ki egy közügy a köz látóteréből, és vált a politikai elit belső küzdelmévé. 

A német önkormányzat hatására kiírt eljárásban a pályázatok benyújtására csupán egy hónapot hagytak, de mint kiderült, nem is volt szükség többre. Így utólag megállapítható, hogy nem volt túl nagy tolongás, sőt, valószínűleg úgy kellett vadászni a jelentkezőket.

Ez egyébként nem egyedi eset és nem új jelenség: az igazgatók általában a tantestületből szoktak kinevelődni, csak néha ejtőernyőzik be egy külső jelölt, és nem jellemző, hogy kettőnél több induló előkerülne.

Végül az államtitkár és a fenntartó vezetői mindig olyan embert ültetnek az iskola élére, akiben megbíznak. Kiábrándítóan hangzik, de

iskolaigazgatókat elsősorban nem szakmai,
hanem bizalmi alapon szoktak választani.

Persze nyilván kell egy szakmai minimum, de az önmagában semmire sem elég. A 2010-es kormányváltás és az oktatási rendszer 2012-es központosítása után az önkormányzatoktól az államhoz vont iskolák távolabb kerültek a fenntartótól, és még jobban felértékelődött a távirányítás lehetőségét biztosító lojalitás.

Ha a kinevező állami vezetőnek és a munkatársainak a fejében megfogalmazódik egy rangsor, hogy milyen tulajdonságokat kívánnak meg egy intézményvezetőtől, akkor abban első helyen értelemszerűen a rendszerhűség áll.

Ehhez persze szorosan hozzátartozik a világnézeti-politikai közösséghez tartozás,

de hátrébb kullognak a vezetői képességek, a szakmai felkészültség és az eredmények.

A feltétel nélküli lojalitás kívánalma miatt mellesleg nagyon sok alkalmas, jobboldali, konzervatív, de autonóm jelölt is kihullik a rostán.

Tetszik, nem tetszik, az oktatási igazgatás – a többi kormányzati rendszerhez hasonlóan – az elmúlt hétévben átpolitizáltabb lett, mint abban a bizonyos elmúltnyolcévben volt, és az elvárt szervilizmus térnyerésével újra felütötte a fejét a Kádár-kori káderhiány.

Egy ilyen helyzetben Zsuzsának a maga politikai beágyazottságával, szakmai minősítéseivel és múltjával

úgy kellett volna újabb öt évre elfoglalnia az igazgatói széket,
hogy házhoz jönnek megköszönni a pályázatát.

Nos, éppen ellenkezőleg történt, az április 10-i határidőig mindössze egy pályázat érkezett, az sem Zsuzsa újbóli aspirációja volt.

Ő csak másnap, egy elegánsan áthallásos

Facebook-posztban jelezte finoman csalódottságát:

Valójában ekkor merült fel igazán a július végén, többek felől elhangzó kérdés:miért?

Ismerve Zsuzsa ambícióit és kötődését, kétségünk sem lehetett, hogy

ez nem az Ő döntése volt,
fentről nem engedték pályázni.

A központból érkező ukázban nemcsak annak lehetett szerepe, hogy az uralkodó politikai kultúrában a versenynek még a látszatát is elkerülnék, hanem annak is,

hogy Zsuzsát, mint a saját emberüket meg szerették volna kímélni a nyilvános vereségtől.

Mert nagyon úgy fest, hogy a pályázat kiírásakor odafent már igazgatócserében gondolkoztak. Ez annyiban érthetetlen volt, hogy Zsuzsa tevékenysége kívülről nézve abszolút megfelelt a politikai kívánalmaknak.

Egy sikeres iskola képét vetítette minden csatornán, különféle tagozatokkal, versenyekkel, oklevelekkel, újabb oktatási eszközökkel, elnyert címekkel és pályázatokkal, s eközben folyamatosan hangsúlyozta az iskola értékrendi kötődését.

Pont úgy, ahogy a kormányzat is kommunikálja az egész nemzeti oktatási rendszert.

Egy átlagos 15 ezres kisvárosban ezzel a teljesítménnyel simán hosszabbíthatott volna,

mert a felszín alatt bujkáló elégedetlenség hírei aligha juthatnak fel a központba, vagy ha mégis, azoknak nem tulajdonítanak különös jelentőséget.

Amivel Zsuzsa nem számolt,

hogy

Budakeszin az átlagosnál

messze több,
kormányzati kapcsolatokkal rendelkező szülő él.

És nemcsak olyanok, akik a SZIÁ-ba járatták-járatják a gyermekeiket, hanem olyanok is, akik pontosan tudják, miért nem tettek így.

Ezeken a szülőkön keresztül a SZIÁ-val és Zsuzsával szembeni elégedetlenségről szóló információk – legyen szó akár a diplomás szülők igényeiről,

akár a német képviselők

elvárásairól

– felszivárogtak, illetve néha ennél közvetlenebbül, utat törtek a politikai döntéshozók szintjére.

Nem is beszélve arról a néhány szülőről, akik nemcsak simán a kormányzati informális hálózat tagjai, hanem ennél aktívabban is képesek befolyásolni a döntéseket.

Zsuzsa számára tetézte a bajt,

hogy a központi hatalom leváltási törekvéseivel szemben

sem a polgármester, sem a képviselőtársai
nem álltak ki mellette,

sőt, úgy hátráltak ki mögüle, mintha soha ott sem lettek volna.

Ennek azonban a politika természetén túlmutató okai is lehettek,

hiszen helyben mindenki számára világosak voltak a kimutatásokkal és indikátorokkal alátámasztott,

illetve tanulmányban

azonosított problémák,

azaz Zsuzsa rendszerhűségén kívül nem nagyon tudtak volna mivel érvelni,

ez utóbbi meg a minisztériumban is ismert volt.

(Itt jegyezném meg, hogy a különféle, működési feltételekben és tárgyi eszközökben megnyilvánuló eredményeket odafent nem sorolják az igazgatók érdemei közé, mert úgy vélik, hogy azokat pályázatok és támogatások formájában,

de lényegében ők, mint a központi kormányzat adják.)

A pályázati eljárás zárultára tehát Zsuzsa

teljesen elvesztette a politikai hátországát,
és végül a saját politikai közössége buktatta meg.

És bár a történet ezzel véget is érhetne, nem mehetünk el szó nélkül egy elég kontrasztos jelenség mellett.

Mert míg Zsuzsa a publikum felé példamutató méltósággal viselte a számára életbe vágó döntést, és például a búcsúposztjában is a közös értékrend fontosságát hangsúlyozta, addig egykori támogatói,

akik anno megválasztották, úgy oldalogtak el,

mint egy középkori, nyilvános kivégzés némileg csalódott közönsége.

Pedig függetlenül attól, hogy Zsuzsa rosszul mérte fel a tevékenysége politikai kontextusait, a városháza felől minimum azért kaphatott volna egy kicsi, jelzésértékű elismerést, amit az iskolában az önkormányzatért, közelebbről a városvezetők nyugalmáért tett.

Budakeszi családjaitól persze elsősorban

– minden eddig említett és egyéb kritikák mellett –

az iskoláért és a közösségért végzett munkáért jár Neki a köszönet,

szóval aki egyetért, innen is csatlakozhat a búcsújához fűzött számtalan kommenthez:

kedves Zsuzsa,

köszönjük, hogy megpróbáltad,
köszönjük az energiáid és az eredményeid,
és köszönjük, hogy átadtad a stafétabotot.

Forrás:

 http://budakeszi.blog.hu/2017/09/17/igazgatovaltas_az_iskolaban_iv_resz

Beszerkesztette: Szathmáry Olga Ottilia