Markovics László 1990 és 2007 között szolgált rendőrként, egészségügyi okból vált jogosulttá szolgálati nyugdíjra. (Őt a strasbourgi bíróság előtt a Magyar Helsinki Bizottság képviselte.) Béres László szolgálati nyugdíjazására 2010-ben került sor, mivel az átszervezések során az alacsonyabb beosztásba helyezését nem fogadta el. Augusztin Gábor doktor 1974 és 2005 között volt állományban orvosként és egészségügyi okból nyugdíjazták.

A törvényi szabályozás 2011-ben mintegy három hét leforgása alatt változott meg, így a panaszosok és nagyjából 40 ezer egykori bajtársuk szolgálati nyugdíj helyett szolgálati járandóságra váltak jogosulttá. A járandóságuk összege a mindenkori személyijövedelemadó-kulcsnak megfelelő mértékben csökkent, meghatározott esetben (ha jövedelmük elérte a mindenkori minimálbér másfélszeresét) az ellátás felfüggesztésére kerülhetett sor, valamint a nyugdíjas státuszhoz kapcsolódó egyéb kedvezményektől is megfosztották a kérelmezőket. Az Emberi Jogok Európai Bíróságához benyújtott panaszukat a kérelmezők a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértésére, valamint a tulajdonjog és a hatékony jogorvoslathoz való jog sérelmére alapozták.

A szolgálati nyugdíj megszüntetése miatt összesen 13 és fél ezer panaszos 1260 kérelemmel fordult Strasbourghoz.

A három magyar beadványt az Emberi Jogok Európai Bírósága múlt héten elutasította. A döntés értelmében a szolgálati nyugdíjak átalakítására vonatkozó magyar jogi szabályozás nem jelent aránytalan terhet az érintetteknek, és nem diszkriminatív.
 A döntést egyhangúlag hozták meg, s az végleges, és ugyan csak a Markovics László, Béres László és Augusztin Gábor által beadott panaszokat érinti közvetlenül, ám a határozat precedens értékű, tehát az emberi jogi bíróság a többi ügyben is ilyen döntést hoz majd.

A strasbourgi bírák úgy ítélték meg, hogy a kérelmezőknek járó juttatás csökkentése nem ésszerűtlen és nem
 aránytalan mértékű. Ezt a bíróság arra alapozta, hogy az érintettek továbbra is részesülnek a szolgálati járandóságban, amelynek összege ésszerű viszonyban áll a korábbi szolgálati nyugdíjéval, azaz nem fosztották meg őket megélhetésüktől, és olyan helyzetbe sem kerültek, hogy jövedelmük elégtelen lenne a megélhetéshez.

A bíróság úgy látja: ha történt is diszkrimináció, akkor is megállapítható, hogy az elérni kívánt cél és az alkalmazott eszköz, vagyis a nyugdíjrendszer racionalizálása és a juttatások csökkentése ésszerű arányban áll egymással.

A starasbourgi döntés a Helsinki Bizottság szerint négy okból kritizálható, ebből három tartalmi, egy pedig formai.

1) Bár a kérelmek külön kitérnek a rögzített nyugdíj problematikájára, erről említést sem tesz a határozat. Álláspontunk szerint a joguralom szempontjából alapvető jelentőségű kérdés, hogy ha van egy olyan jogszabályi rendelkezés, amely szerint egy időpontban a későbbi szabályozástól függetlenül rögzítik a szolgálati nyugdíjakat, akkor azok csökkenthetők-e a későbbiekben. Amennyiben igen, akkor nem világos, mire szolgálnak a kifejezett jogot biztosító törvények, különösen akkor, ha nyugdíjak rögzítése és azok megvonása között alig pár év telik el.

2) Nem világos, hogy az életkoralapú diszkriminációról miért nem ejt egyetlen szót sem a határozat, és az sem, hogy mi lenne az ésszerű oka az 57 éves korhatárnál a beavatkozással érintett személyi kör kijelölésének. Egy mondatot legalább érdemelt volna ez a kérdés.

3) Érthetetlen a diszkriminációtilalommal kapcsolatos érvelés, ugyanis a határozatból két, egymással összeegyeztethetetlen álláspont rajzolódik ki. Az egyik szerint a nyugdíjas státuszok egységesítése nem minősülhet eltérő bánásmódnak, hiszen célja éppen az egyenlőtlen helyzetek egyenlőbbé tétele. Ez az érv szerintünk tarthatatlan, ugyanis az nem lehetséges, hogy az „egyenlősítés” során törvény alapján szerzett jogokat szüntetünk meg különböző jogi státuszú – de összehasonlítható helyzetben lévő, ti. nyugdíjas – személyek vonatkozásában. Ez alapján azt is kitalálhatjuk bármikor, hogy az országgyűlési képviselők magasabb nyugdíját csökkenteni kell, mert akkor lesz egyenlőbb a nyugdíjasok helyzete, ha a 40 évet dolgozott tanárok és a 20 évet képviselőként szolgáló személyek nyugdíja között nincs különbség. Ennek a gondolkodásnak lényegében semmi köze nincs a diszkriminációtilalomhoz, ami a hátrányos megkülönböztetést tiltja. A másik – ugyanebben a határozatban megjelenő – bírósági álláspont szerint, ha van is eltérő bánásmód, akkor azt a nyugdíjrendszer racionalizálása indokolja. Nem világos azonban, mit is kell értenünk a nyugdíjrendszer racionalizálásán akkor, ha az nem jelentheti az igazságtalannak tartott nyugdíjak igazságosabbá tételét. Viszont ha az utóbbit érti ez alatt a strasbourgi bíróság, akkor veszélyes útra lépett, mert ezzel az egyértelmű jogszabályi rendelkezések utólagos felülvizsgálatát teszi lehetővé a mindig bizonytalan és változó tartalmú társadalmi igazságosság-felfogások szerint. Ez pedig éppen a joguralom felszámolását jelentené.

4) Végül nem világos, hogy miért minősítette a kérelmeket nyilvánvalóan megalapozatlanként befogadhatatlannak a strasbourgi bíróság közel két és fél után. A fenti összefoglalóból sem tűnik úgy, hogy nyilvánvaló lenne a kérelem befogadhatatlansága, viszont eljárásjogilag ez a döntés azzal a következménnyel jár, hogy nem lehet kérni a döntés nagykamarai vizsgálatát. Pedig szerintünk lettek volna olyan elvi jelentőségű problémák (a joguralom és a diszkriminációval kapcsolatosan jelzett kérdésekben), amelyeket akár jogfejlesztési célból indokolt lett volna a Nagykamarának vizsgálnia. A vizsgált rendelkezést egykoron öt magyar alkotmánybíró is alkotmányellenesnek ítélte, márpedig nehezen állítható, hogy egy kérelem nyilvánvalóan megalapozatlan, ha annak tárgyát (az új szabályozást) az alkotmánybírák közel fele megsemmisítette volna a jogállamiság sérelme miatt.