Angyalszív

mely újra életre kel...

 

Késő délután Nap fénye szűrődik át a lombkoronán

Sötéthajú, barnaszemű fiú sétál a parkon át.

Lesi a fák leveleit, hallgatja szél

 

 

suttogását

Keresi, s reméli, megtalálja a világban a párját

Ahogy sétálgat, s feledi az élet búját, bánatát

Lehajol egy virághoz, s észreveszi

szemben vele a lányt.

Őt, hosszú arany haját, mosolyát, keskeny derekát

Szemeiben a fényt, mosolyra húzódó gyönyörű ajkát

A lány, szép szemei a tisztaság és ártatlanság tükre

Nem halandó, isteni lény ő, vigyáz lelkünkre

Ahogy szárnyait bontja az földöntúli csoda

És nem érti, hogy ez az egyszerű lény, hogy kerül oda

Miért most, miért itt, miért ő, miért szép?

Még nem érti a földi érzést, még túl sok a miért

Zavarában elpirul, és sebtében tűnik tova

A fiú szeme elől a jótét láthatatlanba

A fiú csak néz, szemeivel keresőn körültekint,

S felteszi magának a kérdést: Az érzékei játszottak vele megint?

Feláll és továbbindul, igaz nem feledi ezt a délutánt

Nem is tud másra gondolni ezután, mert szívébe zárta a lányt

A lány messze száll, csillagok közt lebeg

Kérdőn fordul a mindenhez: Hogy lehet, hogy egy angyalszív remeg?

Mi ez az érzés, ami felpezsdít, elönt, felemel?

Lehet-e mind ennek oka az az ember?

Valóban, ez a legnemesebb érzés, a szerelem

De, hogy egy angyal szerelmes legyen, az lehetetlen

Vagy mégsem az! S ezt elfogadni neki kellett

Hogy egy halandót szeret, s szerelméért álljon ki, s ő így tett

Lehunyta mindkét szemét, s angyal

szívére hallgatott

Majd elkezdte keresni a halandó világban a fiút

Meg is találta és sokáig gyönyörködött benne,

De akármennyire is akarta, megszólítani nem merte

Villámcsapásként érte a felismerés súlya

Ha vele akar lenni, angyal nem maradhat, hiába akarja

Ez a gyönyörű érzés mégis arra késztette,

Hogy halandó legyen ő is, mert a szerelem éltette

Elbúcsúzott hát a halhatatlanságtól, mindentől

Hogy ember lehessen, s szeressen testestől, lelkestől

Halk imába fogott, s eldobta hófehér szárnyait,

Hogy immár emberként keresse az élet vágyait

A fiú azóta parkba sokszor sétált

És fejében csak egyetlen dolog motoszkált

Nem tudta kiverni a fejéből a lányt

Miért találkoztak, s miért tűnt el, nem tudta megoldani a talányt

Ismét, mint minden délután a parkban sétált

Hirtelen dobbant a szíve, mert meglátta a lányt

Hosszú arany haját, mosolyát, keskeny derekát

De ekkor hirtelen, hiába kapaszkodva az életbe, elsötétült

Előtte a világ minden fénye…

A lány sietve lépdelt az árnyas parkban

És mit lát? Szörnyűség! A fiú ájultan zuhan.

Nem lépdel, rohan már! Mi történt vele?

Odaér, térdre roggyan mellette, s megfogja, hogy ölébe vegye.

Látja, ahogy a barna szemekből elszáll a lélek

Némán hullajtja könnyeit. Miért ilyen kegyetlen az élet?

Csillogó könnyeket ejtve a fiú hideg testét öleli

Szipog, sír, könnyei folyópatak, de nem tud mit tenni

A lány szívét mérhetetlen fájdalom járja át

Elvesztette mindenét, életét, egyetlen párját

Lehunyta szemeit, dalra fakadt, mely száll az égen át

Dalára sírva nyíltak a rózsák, hogy hallgassák bánatát

Ahogy énekelt, könnyei az élettelen testre hulltak

Magasból a túlvilági fény sugarai a fiúra hulltak

Az élettelen testaranyló madárrá vált

S messze az égbe a lombok fölé szállt

Ahogy a lány a madár után nézett

A vállain selymes érintést érzett

Hátrafordult és a jelenés szemébe fúrta tekintetét

Hirtelen lélegzete is elállt, mikor

meglátta a fiú szemét

A könny már nem fájdalommal, hanem örömmel csillant szemében

A határtalan boldogság, szeretet, szerelem lelt utat lelkében

Megölelte és szorította szíve minden sóvárgásával

Aztán meglepődött, mikor a fiú körülfonta őt angyali szárnyaival

Selymesen, lágyan palástként borult rájuk

Úgy néz ki teljesült minden szívük-vágyuk

A fiú megfogta a lány kezét, s a szívére rakta

Végigsimított gyönyörű arcát, és forrón megcsókolta

 

 

a csók édes volt, forró, és örömteli

A fiú viszontszerelme újra szárnyakat adott neki

A két isteni teremtmény egymásé lett             

már

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most már felhőtlenül járhatnak az égen át…

/győző/