Szeretnék róla beszélni, hogy milyen érzés,
legyen az szó vagy tett, mind késés.
Szeretném, ha egyre gondolnánk az alatt,
hogy a mi vonatunk már rég elhaladt.
Itt hagyott mindkettőnket, de nem egymásnak, hanem,
ilyenkor felmerül a kérdés

 ugyanazt a

vonatot vártunk-e.
Vagy csak eltévedt, vakvágányra tért miután
vergődött a semmiben, pár mohó szívdobbanás.
Lehet, hogy igaz mire eddig még nem gondoltunk,
nem ugyanarról a vágányról indul a mi vonatunk.
De az úti cél is más, hisz mindketten tudjuk,
a Hold sem bújhat a Naphoz,

 mert nem tud.
De lehet, megint csak tévedünk, mint eddig,
és a mi vonatunk éppen most siklott ki,
így aztán hozzánk soha meg nem érkezik.
De akkor is megint csak ott tartunk,
hogy továbbra sincs közös vonatunk.
Állunk egymás mellett az állomáson csendben,
és mindkettőnk arra gondol, hogy milyen jó lenne, ha kéz a kézben.
Egyikünk sem akar utazni, elég volt már
sokszor már a kitűzött cél is homályba néz.
És miért is várnánk bármire is az életben.
Miért is lenne az igaz, hogy a türelem rózsát terem.
Ha nem kell semmi más és senki más,
lassan ki ürül a vonatoktól az állomás.
Szikrázik és mohón ínnal kettőnk között a megszokott csend
akárcsak a mi várva várt vonatunk az álomsíneken.
Magány férkőzik az állomás sínei közé,
fertőzi szívünk is ezzel a kínnal járó talányt.
De akkor egyszer csak megtöri a csendet a sínek nyikorgása,
a távolból már látszik egy mohó füst nyargalása.
Vonat érkezik az állomásra, vonat, mely értem jött.
Eleinte csak bíztam benne, nem láttam, takarta valami köd.
De egyre közelebb jött és már tudtam,
az én szélsebes vonatom megállíthatatlan.
Sebtében, futtában ugrottam fel rá,
a Szívek Állomásán így csak te maradtál.
Ami viszont késik, az sem múlik már,
egyszer majd a te vonatod is megérkezik.
Én ezt már nem láthatom meg, talán könnyebb is lesz,
de az Álomvonatot ne várd soha. Inkább ébredj fel.