Az idő meg a bölcselő gondolkodó.

Azt mondják a bölcselő olyan ember, aki folyton folyvást gondolkodik, mindenféle kisvilágról, nagyvilágról, szálló madárról, megreccsenő ágról, szárazföldek szárazságáról, tengerek nedvességéről, ezt azt tevő vagy meg nem tevő emberekről. Ilyen legényember volt Kerekenkikungattató János, jóval odébb a tejfölösszájúságtól, de még igen messze a hátgörbítő öregedéstől. Könyvét, amelyik azt a címet kapta, Van-e idő.. könyvesboltok kirakatában, igen sokan megbámulták. Egy bácsika rápillantott a címlapra, és így morfondírozott magában egyszer csak. Van-e idő arra, hogy megigyak egy korsó sört, avagy Kettős gyönyörűséggel a kocsmában, ha már feljöttem ide a városba. A feleségem valószínűleg sokáig fog a boltokban vásárolni, keresgélni, így biztosan van. Hát igaza volt a bácsinak. Igaza volt, mivel megitta az egy két korsó sört, és felesége még mindig nem tűnt fel a szűk kocsmai láthatáron. Ezt követően a bácsi megivott még néhány korsóval, mámoros állapotában jól érezte magát, de már csak mutogatni tudott, beszélni nem. A mutogatás félreértéshez vezetett, mert jószívű emberek nem a sarki cukrászda előtt tették le, hanem feltették egy szekérre, amelyiknek a gazdája a bácsi feltételét nem vette észre, így került Öregszőlősre, ahol addig még sohasem járt. Később sem járt jól, amikor felesége végül megtalálta ott, és ezt, meg azt félreértette. A kirakatban levő könyv címlapja kicsit később másik tűnődést is okozott. Kiveszeme Tódornak, aki olykor rendes ember volt, de elég ritkán volt az, elégedetlen volt önmagával, mivel aznap csak két embert tudott észrevétlen jószívűségével tömött pénztárcájától megszabadítani. A van-e időkérdésre így válaszolt önmagának. Még áll a vásár a piactéren, van idő további jószívűségre, hiszen közismert a mondás. A pénz nem boldogít. Még valakit meg tudok talán szabadítani a pénztárcájától, hiszen, ha a pénze nem boldogítja, akkor minek neki a pénz. Erre van, még van idő. Igaza volt Kiveszeme Tódornak Igaza volt, meg is szabadított egy embert a pénztárcájától, de egy kis baj történt, mivel az ember észrevette a szabadítást, további bajként ez az ember elkapta Tódor gatyáját, főbajként visszavette tőle nemcsak a saját, de a két másik tömött pénztárcát is, ráadásnak, a bajnak pedig elverte őt.  Nagybetűs könyvcímlap címe nagy tettekre is sarkallhat, még ha nem is a sarkon van a könyvesbolt kirakata. Akácsóvirágos Dávid rápillantott és feltette magának a költőinek mondódott kérdést. Van-e még idő, hogy felszaladjak-e Mézes Marcsikához, ahhoz a leánygyönyörűséghez, bevalljam-e szerelmem, megkérjem-e a kezét. A múltkor az a kutyafülese Árpád is nagy szemeket meresztett rá... A végén még megelőz a leánykérésben engem. Ha sietek, akkor még van rá idő. Igaza volt Akácsóvirágos Dávidnak.
Igaza volt, felrohant Marcsikához, megkérte a kezét. Az már más kérdés, hogy Marcsika nem adta neki oda sem a kezét, sem más testrészét, mert a leány Kuglófos Mártont szerette, a mafla szakácsot, aki ezt a szerelmet nem akarta észrevenni, de a leánynak volt ideje rá, hogy szerelmét Dáviddal észrevetesse, és magát Mártonnal elvetesse. Különben titokban Márton is szerette Marcsikát, így jól sült ki, ami kisült, a dolog és a lakodalom ügye is elrendeződött.
Kerekenkikungattató János ez idő alatt a napfényes tengerparton heverészett, az árnyékban. Most is gondolkozott, hiszen azért volt bölcselő. Arra gondolt, hogy milyen nagy tudós is ő. Az Akadémia sem akadékoskodott az ő tagságánál sokat, csak az Ezüstárnyékköntösű Aurél akart szervezkedni ellene, de a sors akaratából még a szervezkedés előtt szerveit megkárosította az Idő, és 96 éves korában díszes temetést kapott, feleslegesen szép beszédekkel. Kerekenkikungattató János viszont székfoglaló előadást tarthatott Van-e idő, címmel, amelyben bebizonyította, hogy az idő nincsen, mert azt csak az emberek találták ki, nem létezik. Arra is gondolt, Van-e idő. című könyvét sokan olvassák, felvilágosulnak arról, hogy idő nincsen. Igaza volt Kerekenkikungattató János bölcselőnek. Talán részben. Könyvét nem olvasták ugyan sokan, de ez még nem lett volna baj, ám kevesen sem olvasták. A kirakatban levő könyv címét viszont sokan elolvasták, kit erre mozgósított, kit arra. Egy főpolitikustábornok, Hörgőnordítai Béla például feltette magának a kérdést.  Van-e idő arra, hogy elindítsak egy háborút. Igaza volt Hörgőnordítai Bélának. Igaza volt. A háborút sikerült elindítani, más kérdés, hogy az országot a szakadék előtt megállítani nem. Nem minden háború hoz derűt, ez már sokszor kiderült, bár hiába. Kerekenkikungattató János kedvenc heverésző helyén gondolkodás közben a tengert is nézegette, meg a partját is, a kikötött bárkát is, meg a hálóval munkálkodó halászt is, mert igen sok mindenre volt tekintettel.  A halászt felvilágosította arról, hogy idő tulajdonképpen nincsen, mert azt az emberek találták ki, tehát nem létező valóság, hanem kitaláció. Az a tudatlan ember vitába akart szállni Jánossal, pedig nem is volt az Akadémia tagja, csak egy halászati kisvállalkozó. Arra hivatkozott, hogy a táj részekre osztja magát hegyekkel, erdőkkel, fákkal, és más kellékekkel, a folyó is a partján levő ugyanezekkel, így mindenki megtudhatja előbb vagy utóbb, hogy hol van, vagy hol nincsen. Az Idő mondta a halfogó ember egy végtelen nagy láthatatlan folyam, de az embereknek azt is fel kell osztaniuk, hogy tudják, mikor vannak ott, ahol vannak, valamint mikor lesznek ott, ahol talán sohasem lesznek, de remélik. A bölcselő nagyon tapintatosan célzott csak a halász tengermélynél százszor mélyebb tudatlanságára, amit e halfogó ember tévesen tudásnak vél. Még meg is ajándékozta könyvével, ami a Van-e idő címet viselte.
A halász később beleolvasott a könyvbe. Ebből rájött, hogy, tényleg milyen tudatlan is ő. Minden nyakatekert mondat értelmét már a nyakánál, tekergése előtt, elvesztette. Tudatlan halászként halászott tovább, de azért nem fogott kevesebb halat, mint azelőtt. Tehát Van-e idő…