Az Igazság – szakrális fogalom

„A bűn nem más, mint vétség

az igazság ellen.”

Bolberitz Pál

Egy marosszéki kiskapu félfáján ez a felirat olvasható: „Hogy az igazság a kapun kívül hű pártolást nyerjen, a hamisság béjüll pisszenni se merjen.”

A hagyományban élő parasztember így

Amint a Kaput, mint a kinti és az intim benti világ határát – az ókori világban is – sokszor őrző állatok, a gonoszt távoltartó kapuőrző lények védik és „díszítik”, úgy figyelmeztet a felirat is, a „hamisság” – az igazság kijátszása – itt bent, az általam irányított és uralt mikrovilágban „pisszenni se merjen”, mert a Teremtő által ránk hagyományozott törvény, az igazság az esendő ember világában ugyanúgy pártolásra – „hű pártolásra” szorul, ahogyan a föld művelésre.

És a földnek a művelése szent tevékenység, mert Isten rendelte azt számunkra, ez az amiért a föld művelője, a parasztember ölre megy, ha megakadályozzák benne.

A kapun belüli világ, az udvartelek, a „belsőség” a hagyományban élő ember számára az „élet” nevet is viseli, az életet pedig az „Igaz Istentől” kapta.

A kapu felirata tehát az egyes ember felelősségét jeleníti meg az „egész” iránt, szűkebb és tágabb értelmű közössége iránt.

Minden hagyomány feltételez egy eredeti, tökéletes, időtlen, örök létezőt, amelynek–akinek–tükröződése, leképezése a mi nem tökéletes és időbeli világunk és létezésünk.

Ez a kettős természet archaikus felfogása, égi és földi, szellemi és anyagi természet, s az utóbbi csak akkor bír valódi „igaz” létezéssel, ha az előbbire, vagyis a transzcendensre irányul.

Az őseredeti, az isteni a valódi, az igaz, tehát léte maga az igazság.

„… a közösség „eredetijét” a magasabb rendű világba tartozónak gondolták – ezen a feltételezésen alapult tagjaik, identitása és önképe, amely nélkül nem közösséget, csupán valamiféle vad hordát alkothattak volna. A közösség tehát működik és „értelmezhető” marad, amíg tisztában van azzal, hogy az eredeti másolata, s mint ilyen, egyéni és kapcsolódik a transzcendens valósághoz. Cselekedetei magasabb rendű aktusokhoz igazodnak, azokból nyerik jelentésüket, igazolásukat, és legitimációjukat.”

Molnár Tamás

Keresztény kultúránkban Istenképiségünk – amely nem anyagi mivoltunkban, hanem szellemiségünkben nyilvánul meg – különösen megköveteli azt, hogy ne vétsünk az „eredeti minta” ellen. János apostol a harmadik isteni személyt „Pneuma thész alétheias”-nak, az Igazság Szellemének nevezi. Alétheia az ókori világ egyik meghatározó fogalma: sokszor igazságnak, fedetlenségnek fordítják – eredeti jelentésében a felejtés ellentéte, visszaemlékezés egy valaha megnyilvánult, rejtett Igazságra – , amelyből Heidegger a XX: sz. filozófiai gondolkodása számára merőben új kategóriát hozott létre, a „tisztás”-t, amely nem maga az igazság, hanem az a „hely”, „állapot”, „lehetőség”, ami fedetlenségénél, nyíltságánál, el-nem-rejtettségénél fogva teret enged az igazság megnyilatkozásának.

A fény csak a „tisztáson” érvényesülhet maradéktalanul.

Jézus, a második isteni személy – „Világ világossága”, „Igazság Napja” – önmeghatározása szerint: „Út, Igazság, Élet”, a Teremtő tehát az emberek világában ezekkel az egymástól elválaszthatatlan fogalmakkal nyilvánítja ki önmagát, azt is mondhatjuk, az Igazság többszörösen is kinyilatkoztatott isteni attribútum. Aki tehát vét a Igazság ellen, Isten-képiségünk, Isten ellen vétkezik („torz képei vagyunk annak, aminek eredendően lennünk kellene” - Bolberitz).

Az igazság így szakrális és abszolút feltétlen, transzcendens eredete folytán, és mint abszolútum sohasem irányulhat valami ellen, csak emberi törekvések, cselekedetek irányulhatnak ellene.

Hasonlóképpen az igazság kimondása sem lehet soha más, mint egy szakrális, feltétlen és abszolút princípium – érték, törvény – kinyilvánítása, felszínre emelése az ember világában.

Mindannyian távol vagyunk azonban az „igazság létnyíltságától”, mivel a „megkülönböztetés képessége” homályosodott, tűnt el bennünk: „megkülönböztetése annak, ami jó és rossz, valódi és nem valódi, helyes és helytelen, igazság és létrontás.” „A kereszténység a lét megromlásáról és megújulásáról szóló (ezoterikus) tudás.

Jézus tanítása kizárólag a lét elhomályosodott középpontjának átvilágítása.” (Hamvas B.)

A homály elfogadása, a tudatos irányultság és cselekvés az igazsággal, mint abszolútummal szemben, a relativizálás, az értékek megkérdőjelezése, vagy állandóságuk tagadása, nem más, mint a szakrális centrum elfedése, a homály sötétséggé fokozása: rombolás.

A létrontó erők sohasem szerették a szakrális centrumot, amely az ember számára biztos kiindulópont és a visszatérés bázisa, ezt a centrumot – szellemi otthonunkat – kell folyamatosan megkérdőjelezni, tagadni, vagy nevetségessé tenni ahhoz, hogy anyagi világunkon túl lelkünket, szellemünket is uralják. (Szimbolikus példája ennek a törekvésnek Jézus a Sátán általi megkísértése.)

A kérdés számunkra csupán az, hogy elfogadjuk-e ezt az elhomályosodott állapotunkat, vagy pedig Jézus követésével tudatosan törekszünk a homály áttörésére, a létnyíltság „tisztásának” nap-mint-nap történő felfedésére.

Kiss Iván

Forrás: Jobb Kor Polgári Egyesület,    Budakeszi honlapja

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia

A "Budakeszi Klub" Közösségi Oldal

vezetője