Díjazott magyar bicepsz Las Vegasban

Ozy ereje a lelkéből fakad

Elveszíteni azt, amit nem lehet pótolni, és

továbblépni azon, amin szinte lehetetlen túllépni.

Teljes emberként végigjárni az utat, és szeretni a sokszor nyűgként megélt, számunkra megadatott sorsot, amit úgy hívunk, hogy élet.

Beszélgetés Szabó Ozor Jánossal, „Ozy”-val, egy „erős” emberrel.

– Beszéljen a pillanatról, amely alapjaiban változtatta meg az életét!

– 1989. október 13-án telihold volt. Ez a nap egy másik élet kezdetét hozta el számomra. Két barátommal az út szélén bandukoltunk, egy ittas motoros pedig átgázolt rajtunk. Én jártam a legrosszabbul. Amputálni kellett az egyik lábamat. Tizenhét éves voltam ekkor, s birkózóként korosztályom egyik legnagyobb ígérete. A rehabilitáció első hónapját mély traumában éltem meg, de egy hónap után már tudtam mosolyogni és előre nézni. Fél lábbal, ebben a meglehetősen kilátástalan helyzetben, néha behunytam a szememet, és Deák Bill Gyulát láttam magam előtt, akit már a baleset előtt is jól ismertem a blues klubjából. Miskolcon, a rehabilitációm négy hónapja alatt többször is hívott telefonon. Lelki támaszom volt, és biztatott, hogy meg tudom csinálni. Persze, nem volt ez sima menet. A karosszérialakatos szakma tanulását is abba kellett hagynom. Nem tudtam, hogy mit kezdjek az életemmel. Először az élet könnyebbik oldalát próbáltam megjárni. Sokat buliztam, de nem mentem el a végletekig. Nem lettem alkoholista, nem süllyedtem el.

– Miképpen jött el a megvilágosodás pillanata „Ozy” számára, aki amúgy tényleg hasonlít Deák Bill Gyulára?

– Ez a pillanat az uszodában köszöntött rám. A megmaradt egy lábammal fejest ugrottam. Egész addigi életemben harcos, küzdő típus voltam, rájöttem, hogy ismét sportolni fogok. Már akkor is mackós, erős ember voltam. Ehhez az alkathoz és a kialakult, új helyzethez kellett új sportágat választanom. Így esett a választásom a „power lifting”-re, az erőemelésre, a fekvenyomásra.

– Hol kezdett el sportolni?

– Apa nélkül, egy négy gyermekes családban nőttem fel. Nehéz lett volna ebben a megváltozott helyzetben otthon maradnom. Feljöttem Budapestre, a Marczibányi térre, a Mozgássérültek Állami Intézetébe, ahol az intézmény szakmát ad és önálló életvitelre nevel. Bőrdíszműves szakmát tanultam, és azonnal elkezdtem sportolni. Először Erzsébetvárosba jártam, ahol első nekifutásra 120 kilót nyomtam, de aztán jött az ötlet, hogy a mozgássérült intézetben ki kellene alakítani egy fekvenyomó termet. Az igazgató segítségével és kisebb pályázatok elnyerésével megvalósítottuk ezt az álmunkat, és 1992-ben meglehetősen szerény, kezdetleges körülmények között, mindenféle szakmai ismeretek nélkül elkezdtünk dolgozni. Innen-onnan ellesve, autodidakta módon fejlesztgettem a szakmai tudásomat, edzettem az intézeti srácokat, a barátaimat és jómagamat, közben pedig az érettségit is letettem. Hamarosan jöttek az eredmények a paraversenyeken, 1993-ban pedig érmet szereztem az országos bajnokságon, sőt, a tanítványaim is helyezéseket értek el. 1994-ben országos bajnok lettem, 1999-ben pedig végleg beértünk. Évről évre jöttek az Európa- és világbajnoki eredmények.

– Mennyi a legjobb fekvenyomó eredménye?

– Kettőszázhúsz kilogramm.

– Az intenzív edzésmunka, a sok eredményes verseny mellett lehetett még bőrdíszművesként dolgozni?

– 2000-től, amikor bekerültem a paraválogatottba, már nem dolgoztam a szakmámban. Némi állami és szponzori támogatás tette ezt lehetővé. Minden időmet lekötötte a felkészülés, de mellette néhány év alatt két szakedzői vizsgát is letettem a Testnevelési Egyetemen. Kisedzői képesítést szereztem, ami ugyan nem diploma, de lehetőséget adott a valódi szakmai munka elsajátítására.

– Mikor költözött Budakeszire?

– 2000-ben jöttem ide egy albérletbe, s közben megalakítottuk a Power Station Paraegyesületet, melynek fekvenyomó és szkander szakosztálya is van.

Tagjaink mindkét erősportban versenyeznek. Én vagyok a szakosztály elnöke. Az egyesület központja itt van Budakeszin, de máshol is vannak edzések. Budakeszi edzőtermünk a Zichy utca 34. szám alatt található, itt 11-en edzünk, közülük 6-an budakesziek.

– Hol versenyeztek az utóbbi években?

– Ausztriában,az USA-ban,

Németországban, Egyiptomban, Malajziában és sok más helyen.

Jómagam már mindenféle érmet begyűjtöttem a két szakág világversenyein.

Legutóbb 2010 decemberében jártunk Las Vegasban, a szkander világbajnokságon, ahol 1400 ép és para versenyző vett részt. Budakeszi sporttársam, Fenyvesi József 6. lett a 60 kilósok között, én pedig 5. helyezést értem el nehézsúlyban.

– Milyen jövőt lát maga előtt?

– Még egy-két évet szeretnék ezen a szinten versenyezni, de abbahagyni soha nem fogom a versenyzést. Időm nagy részét azonban már tanítványaim felkészítésével szeretném tölteni. Persze ehhez további szponzori támogatás is kellene.

Célom még egy felsőfokú szakoktatói, mesteredzői diploma megszerzése a TF-en.

No és mindenekelőtt a családalapítás.

Hiszen már 38 éves vagyok. Több gyereket szeretnék. Ehhez a szerelem már megvan.

Csak egy saját lakás hiányzik.

– Az interneten olvastam önről egy befejezetlen véleményt, amely így szólt: „Ozy a szimbóluma a…” Ezt hogyan folytatná?

– Én szimbólum? Ki gondolta volna! De ha már megkérdezte, talán arra gondolt a netező, hogy nem szabad feladni. Történjen bármi, teljes életet kell élni. Nem kell szentnek lenni, amibe beleférhet a csajozás és egy kis pia is, a másokra való odafigyelés, na és persze állandóan táplálni kell a boldogsághormon utánpótlást! Az előbb is megettem egy jó nagy adag gesztenyepürét!

Forrás: Budakeszi Híradó,Horváth Jenő

Swiss Open 2010 Nemzetközi Szkanderverseny