Egyházreformja [szerkesztés]

Kálvin hozta létre a svájci reformáció sikeres ágát, amelynek alapján a református egyházak világszerte ma is működnek. Rendszerét és a református egyházat kálvinizmus néven is szokás emlegetni.

Az egyházi szervezet átalakítása során Kálvin túllépett a katolikus egyházszervezet kritikáján; munkássága arra irányult, hogy a Szentírás elvein alapuló szervezetet létesítsen.^[14] Az Institutio-ban leírtaknak megfelelően a látható egyház a hívek összessége, akik tisztelik Istent és Krisztust, felveszik a keresztség szentségét, az úrvacsora vételével bizonyítják az igaz hitben és a szeretetben való egységet, valamint az Ige szavának engedelmeskednek.^[2][14] Ennek a látható egyháznak a részei az egyes gyülekezetek, amelyek jogilag önállóak. A gyülekezet tagjai egymással egyenlőek, az egyházi hatalom forrása a gyülekezet akarata. Az egyházi tisztségeket választás útján töltik be. A kálvini egyház jellemző vonása a szigorú egyházi fegyelem.^[2][14]

Az egyházi hatalom gyakorlói egyrészt az igehirdetők, másrészt a nép soraiból választott presbitérium. A presbitérium feladata az egyház anyagi és szellemi ügyeinek gondozása mellett az egyházi fegyelem ellen vétők megbüntetése is.^[2][14]

Kálvin felfogása szerint az állam és az egyház összefonódása ellentétes a Bibliával. Az evilági élet szempontjából az állami hatalomra szükség van.^[2][14] Noha az állam és az egyház más-más területeken működnek, végeredményben azonos a céljuk: a bűnök elleni küzdelem és a rend fenntartása. Ebből következően az államnak saját érdekében támogatnia kell az egyházat.^[2][14]

Az egyének kötelesek a kormányzatnak - még a rossznak is - engedelmeskedni. Egy esetben szabad a világi hatóságnak ellenszegülni: ha az az Istennek való engedelmesség megtagadását jelentené.^[2][14]

Az egyházszervezet reformja során Kálvin 1542-ben megalapította a „lelkészek testületét” (La vénérable compagnie des pasteurs), amelynek az volt a feladata, hogy a lelkészek között a tanításbeli összhangot és tisztaságot fenntartsa.^[53]

Kálvin megreformálta az egyházi énekek ügyét is. Első emlékiratában a tanácshoz (1538) templomi használatra a zsoltárok behozatalát ajánlotta. Clément Marot francia költő zsoltárfordítása alapján, Strasbourgban 1539-ben énekeskönyvet adott ki, amely 19 zsoltárt és három liturgikus éneket tartalmazott.^[54] Miután a száműzött Marot maga is Genfbe érkezett 1542-ben, Kálvin kérésére új fordításokkal bővítette az eddigieket. Az 1543-ban megjelent második kiadás már 50 zsoltárból állt.^[54] Marot halála után a zsoltárkönyv teljes fordítását Béza Tódor fejezte be.^[54] Számos nyelvre lefordították, magyar nyelvre elsőként 1606-ban Szenczi Molnár Albert.^[55]

Kálvin szorgalmazta egy teológiai főiskola felállítását, amelyhez személyes gyűjtéssel is hozzájárult.^[14][53] A genfi akadémiát 3 fakultással 1559. január 5-én nyitották meg. Kálvin vezető tanárként meghívta hű tanítványát és barátját, Théodore de Beze-t.^[56] Az Akadémia azóta is tevékenyen hozzájárul a kálvinista teológia tanításához.^[57]

Kálvin hatása nem csak szűkebb környezetében érvényesült. 1559-ben a hugenotta egyház első zsinatán Kálvin egyik tanítványa, Chandieu által fogalmazott hitvallást (Confessio Gallicana) fogadták el, az istentiszteletet, egyházfegyelmet és szervezetet illetően pedig teljesen Kálvin elvei alapján döntöttek.^[58] Anglia, Skócia, Hollandia, Észak-Amerika, Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarország református egyházai, amelyek ezt követően alakultak, a kálvini hitelvek mentén szerveződtek.^[53]

Személyisége [szerkesztés]„Jellemét illetőleg, bár természete szerint túlkomoly, mégis a társalkodásban senki sem volt nyájasabb őnála. A gyöngeségből esett emberi hibákkal szemben csodálatosan türelmes és tapintatos, és sem durva szitkozódással nem keserítette el vagy rettentette meg a gyönge lelkeket, sem a bűnöknek nem kedvezett azok leplezgetésével vagy hízelkedéssel.”
(Théodore de Bèze)„Az emberek, áldott következetlenségből, gyakran kedvesebbek, mint hitvallásuk. Kálvin mindenesetre ilyen volt.”
(New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge)

„Kálvin egyéniségéből hiányzott a humor és kellem. Keresztény sztoikus volt: komor, szigorú, hajthatatlan, ám a márvány felület alatt a szenvedély és vonzalom tüze égett” - írja róla Philip Schaff (1819-1893) teológus és egyháztörténész.^[2] A humortalanságát kiemeli az angol nyelvű katolikus enciklopédia ^[5], illetve Alister E. McGrath könyve is, noha utóbbinak egy mellékmondatából kiviláglik, hogy Kálvin egyéniségére vonatkozó állításait részben spekulatív jellegűeknek tartja.^[59] Magánemberként nyájas és érzékeny ember volt, akit a barátai kímélő figyelemmel kezeltek.^[5][18]

Megszólalásaiban megmutatkozott klasszikus műveltsége; ha nagy sokaság előtt beszélt is, az érveivel a tanultakhoz szólt és nem használta a demagógia fegyverét.^[5] A vallási vitákban az egyházatyákat a pontos hely megadásával, emlékezetből idézte,^[29] arcmemóriája is említésre méltóan jó volt.^[18]

Testalkata gyenge, beteges volt.^[60] Naponta csak egyszer étkezett, gyakran szenvedett gyomorrontás, fejfájás, epekő, aranyér, köszvény, láz és krónikus asztma miatt. ^[6] Az állandó fejfájását egyes szerzők szerint életmódja és a böjtölés okozta,^[5] más vélemények viszont a stressz mellett a beteges alkatot is említik.^[61] Első életrajzírója, tanítványa és egyben hivatali utódja, Théodore de Bèze leírása szerint „arca kissé halovány és sötétbarnás volt, szemei egész haláláig átható fénnyel ragyogtak és éles értelemre mutattak”.^[18]

Hatása és emlékezete [szerkesztés]