Kovács Emil Lajos szatmári festőművész alkotásaiból – amiket Tóth Zoltán etnográfus jegyzetei egészítettek ki – nyílt tárlat június 14-én a Szatmár Megyei Múzeum képzőművészeti részlegén, a Vécsey-házban. A kiállítás a „Földközelben” címet viseli. Az alkotóval beszélgettünk a festészet rögös útjáról, amatörizmusról és profizmusról, színházi múltjáról és arról, hogy mit is jelent a provinciális művészet.

 - Mikortól van jelen az életében a festészet?

- Közel harminc éve foglalkozom festészettel, 1982-ben még az édesanyám beíratott a művészeti iskolába, oda jártam három évig, azóta pedig folyamatosan dolgozom. Rokon szakmákban is tevékenykedtem, kirakatrendezőként, reklámgrafikusként, díszletfestőként is dolgoztam, mindig olyasmiket csináltam, amik a festéshez közel álltak.

 - Milyen ívvel írható le a pályája? Gondolok itt arra, hogy csak festéssel foglalkozott eddig vagy volt idő esetleg, amikor grafikákat is készített?

- Tulajdonképpen, amiről beszélek, az mindig festészet volt, a grafika, bár meg kéne előzze, de nekem inkább kiegészítette a pályám, dokumentációs anyagként használtam, persze van benne egy olyan dolog is, hogy a festészet elég drága hobbi; amikor kevésbé volt pénzem anyagra, akkor bármivel tudtam rajzolni, bármivel tudtam képet alkotni. Amikor pedig bővebb lehetőségeim voltak, akkor túl is léptem az olajfestésen és egyéb technikákhoz is nyúltam. Mindent, ami csak eszembe jutott, megcsináltam, mert nem egy bizonyos irányba akartam én haladni, hanem mindent megcsinálni, kipróbálni, aztán majd ha valakinek kedve támad hozzá, akkor ezeket talán fiókba is rendezgeti majd.

- Milyen egyéb technikákhoz folyamodhat egy művész, akinek mondjuk nincs lehetősége drága olajfestékekre költeni?

- Már egy ceruzával is lehet nagyot alkotni, de bármivel, akár bodzatintával vagy akár vízfestékkel is kiváló dolgokat lehet csinálni.

A Tűzoltótoronyból

- Pontosan nem tudnám megmondani, hogy hány kiállításom volt eddig, 1996 óta állítok ki rendszeresen, minden évben Szatmárnémetiben. Nem egy rentábilis terület a város, viszont úgy érzem, hogy kötelességem a szülővárosomnak bemutatni azt, amit csinálok.

- Mi az, ami ihletet ad a munkához?

- Ez nagyon változó, de szinte minden. Egy hangulat, a világ ahogy változik, rengeteg a tájkép az alkotásaim között, ez elsősorban abból adódik, hogy van egy kicsi „lyuk”, ahol dolgozom, ami nem nevezhető műteremnek, nem „előírás” szerinti: nem hatalmas tér, nem északi megvilágítás…tulajdonképpen egy kicsi nyári konyhát alakítottam át műteremmé. Ebből jön az a dolog, hogy inkább szívesebben alkotok a szabadban, kivonulok a festőállvánnyal valahová és elkezdek dolgozni.

- Milyen elgondolásból jött létre a Vécsey-házban bemutatott kiállítása?

- Ennek van egy címe is, amit Tóth Zoltán etnográfussal találtunk ki. Tulajdonképpen az ő ötlete volt a kiállítás, ami abból indult ki, hogy nekem rengeteg etnográfiai téma felé hajló képem van, amivel ő nagyon tud azonosulni, ezért a képeim mellé ő is kiállított néhány jegyzetet régi házakról, grafikai megoldásokról, amelyeknek a felnagyított fénymásolata is megtekinthető a kiállításon. Nem egészen etnográfiai téma lesz… a kiállítás címe „Földközelben”, ami a földközeli tematikából adódott és abból, hogy nem rugaszkodik el a valóságtól, nem rugaszkodik el a hétköznapi élettől, itt, közöttünk történik. Nem egy olyan globális megfogalmazás, ahogy általában a kortárs művészetet értelmezik. Nekem nagyon fontos, hogy én szatmári vagyok, erdélyi és partiumi, teszem azt nem pedig New Yorkban alkotok. Soha nem fogok olyan munkákat készíteni, ami, csak ott élne meg, csak azért, hogy divatba és áramlatba kerüljek. Nem tudom, hogy ez jó vagy nem, én próbálok előnyt kovácsolni abból a provinciális művészetből, ami adott, aminek a gyökereiből táplálkozunk.

Lovak

- Mi a véleménye a napjainkban egyre nagyobb teret hódító amatőr festészetről?

- Meg kell mondjam, hogy nagyon nagyra tartom az amatőröket, még akkor is, ha nagyon sokan próbálják elfeledni vagy félremagyarázni ennek a valódi értelmét. Az amatőr szó az „amare” szóból jön, aminek az értelme szeretni valamit, lelkesen csinálni valamit. Lelkesedés nélkül nem lehet semmit se jól csinálni. Azt azért el kell mondanom, hogy nem is az egészet mint mozgalmat pártolom, hanem inkább egyes embereket, akik nagyon jók. Ugyanúgy az amatőr tehetségek között is fel lehet fedezni igazán jókat, olyanokat, akikre érdemes odafigyelni. Nem olyan sokat, mint ahányan vannak. A felsőfokú végzettséggel rendelkező művészek között is rengetegen vannak, akik a diploma megszerzése óta nem sokat foglalkoztak már az általuk választott pályával. Ide kapcsolódik az is, hogy az én meglátásom szerint – a tanáraimmal is sokat vitatkoztam erről –  Romániában professzionális művészet állami szinten elismerve nincs. Itt nincsenek olyan szakdíjak, szaklapok, amelyek elengedhetetlen fontosságúak lennének ahhoz, hogy a művészeket el is ismerjék. Manapság mindenki foglalkozik amivel tud, tanári pályán van, muzeológus, dekoratőr… mindenki csinál valamit, hogy megéljen, de maga az, hogy professzionális művész, aki ebből megéljen és olyan támogatást élvezzen, ami azzal jogosítsa fel, hogy a körülötte levők megvetése, lemosolygás ne kísérje, hát ilyen nem létezik. Általában én is azzal szembesülök, hogy jaj, festészetből megélni, ez nem pálya. Olyanokat kérdezgetnek tőlem, hogy festegetsz még?! Én nem festegetek, én festek! Ez olyan, mintha megkérdeznék valakit, hogy tanítgatsz még?

- Több éven keresztül volt a Szatmárnémeti Északi Színház díszletfestő munkatársa is. Hogyan emlékszik vissza életének ezen időszakára?

- Nekem nagyon tetszett ez az irány is. Nem volt idegen attól sem, amit azelőtt csináltam, pont egy vállalkozásomnak a végén voltam, ami nem egészen csődöt jelentett, de majdnem. Akkoriban azon igyekeztem, hogy nullára fel tudjam vinni a vállalkozást, és sikerült jól kilépnem belőle. Akkor jött az egész színházi munka, amit egy véletlen találkozás előzött meg, az elődöm akkor hagyta ott a színházat és települt át Magyarországra. Megkérdeztek, hogy nem-e érdekelne a munka, mennék-e az Északi Színházba dolgozni. Mentem és ebből tizenöt év lett.

- Mennyire kaptak szabadkezet egy-egy díszlettervezőtől? Mennyire hagyták önöket kibontakozni, mennyire engedtek szabad teret az ötleteiknek?

- Ez elég furcsa dolog, tudniillik a nagyon lelkiismeretes díszlettervezők azok mindent adtak, hoztak, ott csak csinálni kellett és a leghanyagabbaknál kaptunk szabadkezet, inkább ők hagytak minket magunktól dolgozni.

- És ez jobb volt, mint amikor centiről centire kapták az utasításokat?

- Hát ezt nem mindig úgy értékeltük, hogy milyen jó, hogy szabadkezet kaptunk, mert sokszor az volt, hogy borzasztóan rá kellett dolgozni, ebből pedig a mi munkánk és az ő elismerése jött ki a dolog végén.

- Mit üzen azoknak, akik az elkövetkezendő időszakban elmennek a kiállításra és megnézik a képeit? Hogyan tegyék mindezt?

- Előítéletek nélkül, ez a legfontosabb. Úgy nézzék, mintha az első képet látnák életükben.

Forrás: Kovács Eszter

http://www.magyar-hirlap.ro

Szatmári Magyar Hírlap