Fotóról festményt?

Egy sokat vitatott témában

kérdeztük meg

Horváth Péterés Tarcsay Béla

festőművészek véleményét

 Amatőr alkotóként gyakran találkozom azzal a szemlélettel, hogy fotó alapján festeni,

 

az valami kerülendő, majdhogynem ördögtől való dolog, s talán nem is igazi művészet.

 

Nos, én ezt egészen másként gondolom.

Bár nagyon szeretek a természetben rajzolni és festeni, erre sajnos az év nagy részében - a munkám mellett - csak ritkán adódik lehetőségem.
Nem is beszélve a hideg téli hónapokról, amikor biztos, hogy nem ülök ki a szabadba fagyos ujjakkal

téli tájat festeni.

Ilyenkor bizony kapóra jön egy-egy inspiráló fotó, ha elhatalmasodik az emberen az alkotási vágy.

Aki próbálta már, az tudja, hogy nem is olyan egyszerű dolog fénykép alapján dolgozni, annak ellenére, hogy a fotótól sok mindent készen, már valamilyen szinten megkomponálva kap az ember. Az alkotás a látszattal ellentétben nem a kéz, hanem az agy és a lélek feladata.

 

A szemem elé táruló látványt átszűröm magamon - azt is, amit egy fotón látok - s a végeredmény, az elkészült rajz, vagy festmény megmutatja, hogy én hogyan érzékelem a körülöttem lévő világot.

A megszületett műben aztán vagy benne lesz az a bizonyos "isteni szikra", vagy nem, de szerintem ez független attól, hogy az adott kép technikailag milyen alkotási folyamat eredményeként jött létre.

Szerettem volna megtudni, hogy miként gondolkodik minderről két általam nagyra becsült festőművész:
a lovasberényi festőtábort vezető Horváth Péter, és a Szegeden élő és alkotó Tarcsay Béla, akik időnként mindketten dolgoznak fotók alapján is.

 

 

 

 

 

 

Tarcsay Béla: A fénykép utáni rajzolást úgy tudom már Munkácsy is alkalmazta a modellek helyettesítésére és anyagi okokból is, mert így sokkal olcsóbb volt.
Önmagát is fotóztatta a kereszten,

amikor a Golgotát festette.

 

Sokan vitatták

 

és talán még

 

ma is vitatják

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ezt a módszert, mindenesetre én alkalmazom.

Mert fényképezőgéppel sokkal több és jobb témát lehet rögzíteni,

és nem kell a felszerelést sem cipelni.

Az állatoknál és az embernél pedig megörökíti a pillanatot.


Természetesen a  természet utáni rajzolás elengedhetetlen!
Az  arányokat és a téma megfigyelését csak ott lehet elsajátítani.

A fotó egy adott méret.
A természetben mások az arányok.
Ezt meg kell tanulni.
Csak így lehet hitelesen fotó után rajzolni!


Velem is előfordult már egy utcakép  rajzolásakor, hogy le kellett mennem az utcára és élőben megnézni, hogy hogyan is futnak a vonalak, milyen az összetartás a háztetőn és a járdán, és hogy miként viszonyulnak az arányok mert a rajz torz volt, és sehogy sem akart olyan lenni amilyennek akartam.

Mert a fotó csal, a fotóperspektíva pedig egy rajzon nagyon fals dolog. Szerintem.

Nem a fotót másolom, nekem az csak egy mankó, egy emlékeztető.

Egy rajznál  vagy festménynél vannak dolgok amiket el kell hagyni, vagy oda kell rajzolni, hogy a végeredmény festmény legyen és ne a fotó másolása.

Természetesen mindenkinek a szíve joga, hogy mit választ.

Sok képem készítése során  felhasználok fotót is, de természet után is szívesen rajzolok mert az mindig más, és mindig meg tud lepni új dolgokkal.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Horváth Péter:

Rendszeresen fellángol a vita, hogy szabad-e fotót használni egy festőnek a képeihez. Egyrészt technikai értelemben jó-e, másrészt etikus-e más alkotását felhasználni.

 

 

 

Azt hiszem, hogy arról kár is vitatkozni, hogy szabad-e fotóról festeni, vagy sem. Először is azért, mert mindenki úgy fest, ahogy akar: a művészeti tevékenységek semmit nem érnek, ha nem szabadon műveljük, ebbe pedig beletartozik az is, hogy szabadon választhatok akár egy fotót is a képem alapjául. Másodszor azért, mert badarság kétségbe vonni ezt olyankor, amikor a vizualitás annyira áthatja a mindennapokat, hogy festőként ki sem kerülhetem, hogy hatása alá vonjon egy-egy fotó. Harmadszor pedig semmi sem új a nap alatt, így manapság a fotóról festés már évszázados történetnek számít: használt fotót a festményeihez például Munkácsy Mihály is.

Arról már ne is beszéljünk, hogy ma a profi képzőművészetben a fotó használata nemhogy mindennapos dolog, hanem része a képzőművészetnek, vagy legalábbis bizonyos ágainak.

Nem csak felhasználja a talált fotót, mint kiindulási alapot, hanem az alkotó kifejezetten a festményhez készít fotót. Sőt, néha nem csak megfesti a fotón látható témát, hanem a fényképet használja alapnak, arra fest, a fotóhoz adja hozzá festői gesztusait. Bőven találhatunk erre példát a világhálón, érdemes körülnézni.

És még egy érv amellett, hogy van helye a fotónak, mint kiindulási alapnak a festészetben: ha a régiek sem fogadták volna be az új dolgokat a képzőművészetben, akkor valószínűleg még manapság is a kormot kellene valahogy fekete festékké alakítanunk saját kézzel, nem pedig elmenni a boltba, és kiválasztani a nekünk tetsző márkából a műanyag tubusba zárt szintetikus festéket. A fotó is egy ilyen fejlődési lépcsőfok, amit persze ki lehet hagyni annak, aki nem kedveli, de kétségbe vonni létjogosultságát nem érdemes.

 

Természetesen azoknak is van igazságuk, akik azt állítják, hogy a fotó kényelmessé tesz, nem fejleszti a rajztudást stb. Ebben van némi igazság. A fotó egy csomó mindent megold helyettünk: a 3D-s látványt lefordítja nekünk 2D-re. Ebben elég sok minden benne van, hiszen a perspektívától kezdve az arányokon át a tónusértékekig mindent megmutat pontosan, csak le kell másolni.

 

Igen, valóban így van. Azonban az is igaz, hogy én, aki évek óta festőtábort és festőszakkört vezetek, tudom, hogy ez csak a látszat. Először is, aki nem tud rajzolni, annak bizony egy fotó lemásolása is gondot okoz, aki pedig tud rajzolni, annak ettől nem lesz kisebb a rajztudása.

Másodszor, a festők a legritkább esetben másolják a fotót: azt szoktuk mondani, hogy a látványt nem lefesteni, hanem megfesteni kell – és ez nem csak a fotóra, hanem a valóságos látványra is vonatkozik. Mindig arra törekszünk, hogy bármilyen téma legyen is előttünk, igyekezzünk minél többet magunkból is megmutatni a festményünkön keresztül.

Fotó esetében a látványt kiindulási alapnak használjuk, és ahogy kint a tájban festve, a fotónál is szabad a kezünk: attól, mert valami ott van, nem kell feltétlenül ráfesteni a képre, és azért mert nincs ott, még ráfesthetem. Attól, mert a fotón piros autó áll az utcasarkon, attól én festhetem azt kékre, ha a színharmónia azt kívánja. Sőt el is hagyhatom, ha nem kell a kompozícióba.

 

Természetesen a manuális készséget fejleszteni kell, ez nem kétséges, és ha mindig fotó alapján dolgozunk, valóban lustává válhatunk. A rajztudás fontos, és szinten tartandó képesség. Ha valaki kevésbé gyakorlott, annak elsősorban sokat kell rajzolnia a valóság alapján, de gyakorló festők nem hiszem, hogy nagy hibát követnek el – ami a manuális képességeiket illeti – ha kihasználják a fotó nyújtotta kényelmet.

Még egy fontos momentum: a fotó használata új látásmóddal gazdagít. Amikor a tájban festek, és a hagyományos felfogás szerint komponálok, óhatatlanul figyelek arra, hogy minden a „helyén legyen”. A fotón viszont a valóság látszik, nincs minden feltétlenül a helyén. Kilóg egy fa a képből, elvágta a modell lábát a kamera stb. Ezeket a „hibákat” persze ha akarom, módosíthatom is a festményemen, de van, amikor az ilyen helyzetekből érdekes, szokatlan kompozíciók születnek. Ezek a „nem helyén való” dolgok beépülnek a munkáinkba, érdekesebbé, izgalmasabbá téve egy-egy képünket. Óvatosan kell bánni az ilyen helyzetekkel, de nagyszerű dolgok születhetnek, ha jól használjuk az ilyen véletleneket.

Ahogy a festészetről általában, a festészet és a fotó kapcsolatáról is az a véleményem, hogy nem a mit a lényeg, hanem a hogyan, vagyis ebben az esetben nem az a lényeg, hogy miről festek, hanem az, hogy hogyan.

Vannak esetek, amikor a fotó használata indokolt lehet. A világhálón böngészve számtalan jobbnál jobb fotót lát az ember, amelyek igenis hatnak ránk, kár ezt tagadni. Emlékeket idéz, vagy csak egyszerűen beletrafál egy olyan témába, amit már régóta csócsál az ember, csak még nem festett meg. És akkor egy fotó előhívja a gondolatot, és festmény lesz belőle. Indokolt lehet a fotó használat olyankor is, amikor nincs mód festeni, mert menni kell tovább, mondjuk egy kiránduláson. Vagy ha olyan időjárási jelenséget akarok festeni, amikor képtelenség a helyszínen festeni: esik az eső, vagy egy zimankós téli kép esetén.

De akkor is segítség a fénykép, ha olyan helyszínt akarok megjeleníteni, ahol nem ülhetek ki festeni: mondjuk egy nagyváros forgalmas utcáját.

 

A képeim, amiket példaként mutatok, szerintem teljesen érthető módon készültek fotó alapján. Az első egy saját fotó, a második Orbók Ildikó fotója, míg a harmadik egy ismeretlen fotós, a világhálón talált fényképe alapján készült.

 

A torockói kép egy erdélyi utazás alatt rögzített fotó lenyomata. Én ilyen helyzetben mindig gondolok arra, hogy festmény lehet a fotóból, így mondhatom nyugodtan, hogy bár a festmény 2014 augusztusában készült, már júliusban elkezdtem festeni, hiszen amikor hajnalban felkeltem, hogy fotózzam a kétszer felkelő napot, már egy-két festmény lehetősége járt az eszemben. Kétszer felkelő napot nem találtam. Egyrészt köd volt, másrészt egy helyi bácsitól megtudtam, hogy a legenda csak félig igaz: csak bizonyos időszakokban kel fel reggelente kétszer a nap, de ez nem júliusban van. Viszont hihetetlenül elvarázsolt a júliusi ködös és az évszakhoz képest dermesztően hideg hajnali Torockó. Gyönyörű fotókat sikerült készítenem, és nem volt kérdés, hogy festmények lesznek a fotókból.

A bemutatott fotó és festmény hasonlósága egyértelmű, azonban talán a különbségek is magukért beszélnek. Egyrészt az alkalmazott technika eleve festőivé teszi a képet, másrészt szabadon alakítottam a kompozíciót: ami nem kellett, azt elhagytam, és ráfestettem olyan elemeket, amelyeket szükségesnek éreztem. Nem ragaszkodtam a fotó színeihez sem, hagytam, hogy szabadon alakuljon a kép belső színharmóniája. Ez a festményem bekerült a 2014. évi Ajkai Tárlatra. Ha akkor hajnalban nem fotózok, ez a kép nem lenne.

 

Mint ahogy muszáj volt fotót használnom a következő képemnél is. Ezt a festményt Orbók Ildikó fotója alapján festettem. A fotót a Facebook-on találtam közvetlenül az erdélyi kirándulás után, így annyira beletrafált a hangulatomba, hogy azonnal kértem Ildikótól egy hozzájárulást ahhoz, hogy használhassam a fényképét. Majd kb. egy hónapnyi érési folyamat után egy ülésben megfestettem a képet. Nem törekedtem pontosságra, csupán a hangulat érdekelt – mint ahogy általában.

Így volt ez a harmadik bemutatott festménynél is. Hosszú évekig festettem esős városi hangulatokat, néha még ma is előfordul.
A nagyvárosi élmény a Budapesten töltött iskolai éveimben gyökerezik. Ma már nem élnék ott, de változatlanul hatással van rám a forgatag. Festői pályám egy szakaszában elkezdtem felidézni ezeket az élményeket, megspékeltem egy kis fénylő, esős aszfalttal.
Volt jó néhány saját fotóm is: egyszer egy egész órán át fényképeztem a zuhogó esőben cikázó autókat, és manapság is előfordul, hogy piros lámpánál kattintgatok, ha nekem tetsző esős időjárási viszonyok vannak. De ez a téma a világhálón is szép számban fellelhető, jobbnál jobb fotók közül lehet válogatni.

 

Ezt a képemet egy általam ismeretlen alkotó fotója alapján festettem, és ezzel most érintettük a téma etikai oldalát: szabad-e?

Úgy tudom, hogy ennek megvannak a maga jogi előírásai, így ebbe nem megyek bele.

Magánvéleményem viszont van. Itt leegyszerűsítve arról van szó, hogy létrehozhatok-e egy művet más műve alapján, szabadon?

A fotós azt szokta mondani, hogy legalább említsük meg, hogy kinek a fotója alapján készült a festmény. Természetesen, ha tudom, és ez fontos, megteszem szívesen, miért ne.

De azt gondolom, hogy a festmény egy önálló alkotás, akkor is, ha bárkinek a fotója alapján készült. Ha lefestem a Lánchidat, nem jelzem sem a címben, sem máshol, hogy Clark Ádám műve alapján készült, pedig a fenti logika ezt diktálná, hiszen a Lánchíd egy önálló művészeti alkotás.

Azt már meg sem kérdezem, hogy egy fotós miért nem hivatkozik szinte soha a képén látható művek – épületek, szobrok stb. – alkotóira?

És akkor lehetne a sort folytatni, hogy a tévében azzal lenne tele a képernyő, hogy mikor kinek a művét láthatjuk, ugyanígy az újságok. Képzeljünk el egy olyan kiállítást, ahol egy budapesti légi felvétel címében, vagy leírásában elsorolják, hogy kinek az alkotásai látszanak a képen… Vagy ha az én képemet kiakasztják egy irodában, azt lefotózzák, bekerül egy újságba, akkor ki kellene íni az én nevemet? Ugyan már…

Manapság olyan világot élünk, amikor a fent említett problémákra egy válaszom van: mindent szabad.

Mert az alkotásnak csak így van értelme: szabadon, mint a madár.

 

 

Forrás:http://www.tilos-az-a.hu/

Grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi

Írta: P. Horváth Zsuzsi

NETWORK Versek, idézetek Irodalmi Klub szerkesztője: Szathmáry Olga