Gannay János

/1905-1992 /

.Lajoskomáromban született, a Magyar Képzőművészeti  Főiskolán  Aba  Novák Vilmos és Glatz Oszkár növendéke volt.Az ötvenes  évektől  kezdve Budakeszin élt és alkotott.  Az 1940-es évek óta több kiállításon szerepelt, a magyar festészet
nagybányai hagyományához kötődő alkotó. Leginkább tájképeket, és csendéleteket festett.

 Mindössze ennyit  ír róla a szűkszavú lexikon.
Életművét  a műterem magányos csendjében , szorgalmas  munkával hozta létre, 
tagja volt a Művészeti Alap-nak,  díjak és elismerések nélkül, a művészetnek élt. Az akkori lehetőségek szerint a Képcsarnok heti zsűrijére adta be képeit ,ebből tartotta fenn családját, és fedezte a megélhetés, a festés költségeit.
Életműve habár ott van az otthonok falán, művészi hagyatéka szétszóródott, a művészeti szakma nem beszél róla, nevét nem ismerik, képeit elfelejtették. 2010 –ben itt tartunk. Szomorú lenne, itt pontot tenni a mondat végére. Gannay János sosem vágyott hírnévre, dicsőségre visszavonultan, szerény körülmények között, manzárdos tetőtéri műtermében alkotta műveit. Távol tartotta magát az élet zajos eseményeitől ,noha művész  barátaival  rendszeresen találkozott, és ilyenkor kimentek  a természetbe /plein airt / festeni. A többórás munka után megnézték egymás munkáit az elkészült vázlatokat képeket, véleményt cseréltek, és jóízűen elbeszélgettek hegedűszó, vagy egy pohár bor mellett. Gannay János csoportos kiállításon nagyon ritkán szerepelt, önálló kiállításáról nem tudunk. Magasra emelt meg nem alkuvó művészi mércéje ,a környezetében tapasztalt igénytelenség, a korabeli kultúrpolitika korlátai, behatárolták lehetőségeit. Budakeszin távol a város zajos forgatagától szinte önkéntes szerzetesi  száműzetésben teltek évei . Mégis azt mondhatjuk, csodálatosan kárpótolta őt az élet Istentől kapott  művészi hivatásában, abban a lelki szabadságban, amely a festői szépség és alkotás, szüntelen megújuló folyamatában érhető tetten.. Fülembe csengenek szavai: Ha ezer évig élnék,  akkor sem unatkoznék, mindig találnék lefesteni való témát.

Budakeszin élt és dolgozott ez a kiváló festőművész, aki az első mesterem volt. Édesapám megszólította  az utcán dolgozó festőt, és bekért engem a műtermébe. Serdülő gyermekként jártam hozzá vasárnap délelőttönként rajzolni. Atyai türelemmel foglalkozott velem tőle tanultam a színek szeretetét, a szerkezet szigorú rendjét, a kompozíció jelentőségét. Gannay Jánosnál ismertem meg a mesterség alapjait ott találtam meg a rajzolás örömét, és ott szívtam magamba a terpentin felejthetetlen illatát .Figyeltem hogyan teszi fel a képet pár ecsetvonással, milyen állhatatosan és kitartóan fejleszti a képet, hogyan veszi fel a küzdelmet  a holt anyaggal, a festékkel a vászonnal, amíg át nem szellemül, amíg el nem készül vele a festő szándéka szerint, amíg be nem teljesedik a festő poézisével. Gannay Jánosnak egyénisége stílusa van, ami átsugárzik a párvonalas rajzon, az odavetett lazúros akvarellen, és a pasztózusan  feltett  olajképeken.. Ahogy ő mondta egy képet sohasem lehet befejezni, hanem jó időben kell abbahagyni. Ám ezt a pillanatot nem könnyű elkapni, mert ez a nagyok sajátja, és ha a kelleténél tovább dolgozik a festő a képen, már elrontja, és utána már nehéz visszahozni a  képet. Látni és érezni tanított, szinte fogadott fiaként a természet hallatlan csodálatára nyitotta rá szemem, hogy észre vegyem a témát a körülöttünk lévő emberek és tárgyak szépségében,  és mindezek  mellett a mesterség iránti alázatra intett. Ő már hatvanöt éves érett művész volt sok élettapasztalattal, én előtte álltam még mindennek. Útmutatásai sokat segítettek művészi pályámon. Csodálattal szívtam magamba a műterem falán látott képek napfényes hangulatát  a fény-árnyékos utcarészleteket, Budakeszi házainak  változatos színeit, a régi sárga házfalak különös látványát, amelyek  valóban beazonosíthatóak és felismerhetőek voltak a képeken /.Egyik az Erdő utcában, a másik a Fő utcán, a harmadik a Széchenyi utcában készült stb. /.Budakeszit  festette, mert itt talált valódi otthonra, itt élt kedves feleségével és leányával,

Gyöngyvirág utcai házában. Rajzain és képein is őket örökítette meg, krumpli pucolás, varrás, kerti munka, vagy épp olvasás közben. Műterme kész  kiállítás volt , számomra felejthetetlen képekkel a falon.  Emlékszem az asztali csendéletek színes foltjátékára, a hideg-meleg színek  váltakozó  ritmusában  komponált gyümölcsök, kancsók kerek formáira, a drapériák lágyan ívelő hullámzására, a kékek-

zöldek- vörösek  tört átmeneteire.

Emlékeimben felmerül az összevont szemöldökű  önarcképek sora ,melyeket a fény árnyék változatos játéka oldott fel, és a tágra nyílt tekintet átható pillantása szelídített,   ma is látom, a karakteres magas homlokot, a járomcsont kiszögellését a száj határozott vonalát, és az áll előreugró  foltját.  Volt egy képe amelyen egy gordonkázó hölgyet ábrázolt nagy átéléssel, ahogy ujjait a húrokra igazította, a hangszer hullámzó formái női  vonásokat idéztek fel bennem.  Különösen vonzódott a klasszikus zenéhez, pihenésképpen ő maga is hegedűlt.

Tudjuk róla remek kézügyessége volt, kézi szerszámokkal sajátkezűleg  faragta  hegedűjét, szerette a klasszikus zenét, és a festésbe belefáradva kottából hegedűlt.
De jó is lenne ha tehetségeinket jobban meg tudnánk becsülni, ha lenne szemünk meglátni értékeinket. Többször lehetett látni az utcán, a piacon, ahogy háromlábú
állványán  palettávall  a kezében festett, vagy néhány gyors mozdulattal a
vázlatkönyvébe rajzolt. Az idősebbek talán még emlékeznek szikár termetére, hosszú ősz hajára, meleg barna szemére, megfontolt mondataira. Jó évtizeddel később  túl voltam már az iskolákon, egy grafikai kiállításom nyílt ebben a művelődési házban. Valahogy eljutott hozzá a híre, megnézte, és megüzente nekem. Te művész vagy . Ez volt ám  nekem az igazi művésszé avatás ! Többet ért a szava, mint bármilyen művészeti egyesületi tagság. De jó is lenne 

 ha a feledés közönye nem sújtaná tovább művészetét! De jó is lenne ha neve, kedves szerény egyénisége, kiváló alkotásai, nem merülnének feledésbe.
 ha a Budakesziek felismernék, ő a mi festőnk volt valóban, Budakeszi festője.
 Nevét sajnos nem őrzi emléktábla, nincs róla utca elnevezve, és nem kapta meg poszthumusz  a díszpolgári címet. Javaslom, kapjon egy emléktáblát Gannay János festőművész.

A kiállítás alapja egy magángyűjtemény, amely szerény lehetőségeivel csupán arra vállalkozik, hogy elindítsa a festő rehabilitálását. Az egykori tanítvány  megtörve a hallgatás csendjét abban bízik, hogy lesznek majd arra hivatott művészettörténészek  akik  az ügy mellé szegődve valóban összegyűjtik a festő legjelentősebb műveit,  és egyszer méltó módon bemutatják őt. A bemutatásra került rajzok festmények  mint cseppben a tenger híven hordozzák az ő  Istenáldotta  tehetségét ,képalkotó fantáziáját, az ő  szellemi festői hagyatékát. A követ az állóvízbe hajítottam. A hullámok  remélem  továbbgyűrűznek. Mondják el másoknak, adják tovább,

Gannay János,a mi festőnk, Budakeszi festője.

Tisztelettel, és szeretettel  a kiállítást ezennel megnyitom.

Budakeszi Erkel Múvelődési Ház Galériája  2010 –03-02

Dévényi János