Gervai András

Fedőneve: „szocializmus” - Művészek, ügynökök, titkosszolgák

új könyvéről beszél

BUDAKESZI

Erkel Ferenc Művelődési Központ

Nagy Gáspár Városi Könyvtárban

2013. ápris 22-én 18 órakor

Gervai András a hatalom számára kiemelt fontosságú területeken, a filmesek között és a színházakban működő ügynökök tevékenységét vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy „a titkosszolgálatok működésének, tevékenységének vizsgálatakor jól megragadható a politikai vezetők (így a kultúrpolitika irányítói) és az állambiztonsági szolgálatok együttműködése, összjátéka. Összejátszása.
Gervai hangsúlyozza, a könyvnek valójában a politikai rendőrség, a kádári elnyomó gépezet a főszereplője.

 A politika napi kapcsolatban állt a Cég vezetőivel, s felhasználta döntéseihez a titkos információkat, esetleg továbbiakat rendelt.

 Az állambiztonsági szolgálatok igyekezett megfelelni az elvárásoknak, s azoknak – önigazolásból, saját fontosságát és a mindenkori veszélyt felnagyítva – elébe is ment, nem ritkán pedig manipulatív eszközeivel és módszereivel maga is formálta, alakította a döntéseket.”

A könyv bőséges jegyzetanyaga tucatnyi tartótiszt kilétére és pályafutására is fényt derít.

Miért írta meg a könyvet?

HVG kérdései:

Gervai András:

Közel huszonöt éven át kulturális újságíróként, filmkritikusként dolgoztam, s főleg filmekről írtam. A XX. század történelme, főleg a diktatúrák kora és természetrajza mindig is nagyon izgatott.

- 1995-ben Mozi az alagútban című könyvemben a magyar filmszakma 1990  és 1995 közötti szétesését vizsgáltam.

- A tanúk című könyvemben pedig arra igyekeztem választ kapni, hogy milyen volt az a politikai, szakmai közeg, amelyben a filmesek dolgoztak, s hogyan szólt bele a politika pályájuk alakulásába, filmjeik elkészítésébe.

Gervai András Fotó: Gervai András

A filmesekkel és egykori filmfőigazgatókkal készített interjúk mellett a Magyar Országos Levéltárban is kutattam. A tanúk című könyv után szinte magától értetődő volt, hogy kutatásaimat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytassam, s beleássam magam a politikai, kultúrpolitikai döntések és a titkosszolgálatok háttérmunkája, információi közötti kapcsolatok kutatásába.

hvg.hu:

2006 elején leleplezte Szabó István ügynökmúltját az Élet és Irodalomban publikált írásában, amelyből világraszóló botrány kerekedett.

Önt sokan megbélyegezték, elítélték. Ilyen előzmények után nem félt belevágni ebbe a vállalkozásába? Annál is inkább, mert ebben a könyvben újabb részletekkel szolgál Szabó István, alias „Képesi” egykori tevékenységéről.

G.A.: Számomra ennek a könyvnek a megírása a múlt mélyebb, jobb megértésének az eszköze volt. Nem ügynökökre vadásztam, bár óhatatlanul akad könyvemben néhány megdöbbentő, megrendítő lelepleződés.

Elsődleges célom az volt, hogy megmutassam: a rendszert nem kis részben a besúgás, árulás és a retorzióktól való félelem tartotta össze. A titkosszolgálatok a párt ökle, a hatalom másik arca volt. Ügynökök nélkül „elmesélhetetlen” a titkosszolgálatok szerepe, a titkosszolgálatok nélkül pedig nem érthetjük meg igazán a Kádár-rendszert sem.

hvg.hu:

Történetei nagyobb részt a filmszakmában „játszódnak”. Állambiztonsági szempontból átlagos volt ez a közeg vagy fertőzöttebb a társadalom más területeinél?

G.A.: Jancsó Miklós egy interjúban arról beszélt, hogy a rendszerváltás idején a filmes szakszervezet, a Mozgókép Demokratikus Szakszervezet képviseletében megfigyelőként részt vett a kerekasztal-tárgyalásokon. Az egyik alkalommal, amikor a fegyveres erőkkel foglalkoztak, megkérdezte Horváth József rendőrtábornokot, a III/III főnökét, hogy a filmrendezőket miért nem igyekeztek beszervezni. Erre ő azt válaszolta, hogy azért, mert Aczél György nem engedte. Ez azonban nem igaz. Vajon miért járt volna el Aczél a filmesek érdekében?

Aczél György Fotó: filmkultura.hu

Az állambiztonság információit nemcsak hogy felhasználta az emberek manipulálásában, de maga is adott megrendeléseket.

Szoros napi kapcsolatban állt a III/III-mal, ezért a Csoportfőnökséget a bennfentesek Aczél-műveknek is nevezték.

A filmrendezők érintetlenségének, érinthetetlenségének mítoszával szemben a valóság meglehetősen lesújtó. A filmszakmában (is) nyüzsögtek a különböző hálózati személyek, ügynökök, informátorok, titkos megbízottak, titkos munkatársak – köztük  jó néhány rendező, operatőr, dramaturg akadt.

hvg.hu:

Kinek, melyik művésznek a lelepleződése rendítette meg leginkább?

Hiszen könyvében szó van

egyebek között 

- Mancserov Frigyes,

- Kézdi-Kovács Zsolt ügynökmúltjáról,

arról, hogy a levéltárban fellelhető dokumentumokból kiderül, ki viselkedett tisztességesen, például Kézdi-Kovács, és kik voltak azok, akik még túl is teljesítettek.

G.A.: Ez utóbbiak közé tartozott Máriássy Félix, alias „Jenei” , aki jelentős művész volt, tehát nem arról van szó, hogy esetleg az érvényesülése érdekében működött együtt az állambiztonsági szolgálatokkal. Végül is nem tudjuk, hogy miért és hogyan szervezték be, kényszerítették vagy önként vállalta a munkát. Akárhogy is, megdöbbentő jó néhány jelentésének a hangja, stílusa, a besúgottjai, gyakran legközelebbi munkatársai iránti érzékelhető ellenszenve, irigysége, vagy adott esetben akár a gyűlölete. Mindez annál is szomorúbb, mert a tanítványai nagyon szerették, felnéztek rá.

Teuchert József, aki filmrendezői diplomát szerzett ugyan, de nem engedték neki, hogy rendezzen.

Az ötvenes évek első felében készült több jelentős filmnek volt a gyártásvezetője, a forradalom bukása után pedig bűnbakként elítélték.

A börtönben beszervezték, de tulajdonképpen nem jelentett senkiről sem. Szabadulása után fokozatosan kicsúszott a lába alól a talaj. A filmgyárba nem mehetett vissza, alkalmi munkákból élt. Élete utolsó éveiben hajléktalanként és nincstelenként csövezett.

A Kádár-rendszer megtaposta, agyagba döngölte.

A másik történet egy filmrendezőé, a nevét most nem említeném, mert azt szeretném, ha elolvasnák a történetét, megismernék a tragédiáját. A róla szóló írásnak az is lehetett volna a címe, hogy „Magyar tragédia”, mert a sorsa szinte magába sűríti mindazt a szenvedést, megaláztatást, amelyet Magyarországon a hatalom a kisemberre mért.

Vele szemben viszont Szalkai Sándor filmrendező az elvtelen, másoknak sokat ártó ügynök archetípusa lehetne. Ő még 1956 végén ajánlotta fel a szolgálatait a politikai rendőrségnek. Jelentései alapján 1956 után többeket is letartóztattak. A titkosszolgálati kapcsolataiból nagyon jól profitált, például felvetette magát a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, autókkal üzletelt, ügyeskedett.

A mostani könyvben ez a szoros kapcsolat nagyon pontosan kiderül. Például annál a résznél, amikor Aczél György az Operaházba látogat, és előtte az egyik ügynökkel íratnak egy hosszú tanulmányt a színház műszaki, gazdasági problémáiról, hogy felkészítsék Aczélt.

Öt évig dolgoztam a könyvön, és sokszor lelkileg nagyon megviselt a munka. Most, hogy készen vagyok, kezdek rájönni, hogy a könyv megírásának mélylélektani okai is vannak. Az, hogy mérhetetlenül gyűlölöm a diktatúrákat, de általában is: minden helyzetet, amelyben az egyik ember a másikat megalázza, tönkreteszi. Ebben biztos közrejátszik a családom története: az apám holokauszt-túlélő volt, az egyik nagybátyámat és két nagynénémet a nyilasok gyilkolták meg, a harmadik nagynénémet pedig Wallenberg mentette meg, aki viszont szovjet börtönben végezte.

hvg.hu:

Bódy Gáborról, erről a nagyformátumú művészről is egészen sokkoló kép rajzolódik ki a jelentései alapján.

G.A.: Nehéz megérteni, hogy egy másik, titkos szerepben, hálózati személyként éppen az elveivel ellentétesen viselkedett. Hogy meggyőződésből vagy taktikai megfontolásból konzervatív, párthivatalnoknak is becsületére váló (kultúr)politikai nézeteket képviselt, s a kezdeti időszakot leszámítva készségesen vett részt mások megfigyelésében, ellehetetlenítésében. Ráadásul többnyire mindenkiről negatív, pejoratív, nem ritkán kifejezetten gonoszkodó megjegyzéseket tett.

Bódy Gábor

Eszembe jut, amit Ember Judit mesélt Bódyról, aki állítólag kijelentette neki, hogy a filmkészítés érdekében akár az ördöggel is szövetkezne. A titkosszolgálatoknak Bódy nagy fogás lehetett, „felfedezői”, beszervezői jól érezték meg benne a kitűnő hírszerző lehetőséget. A magyar szellemi élet ismert és elismert figurája, a társasági ember sok helyen megfordult. Népszerűségének, imponáló intellektusának köszönhetően bejáratos volt a meghatározó ellenzéki társaságokba, csoportosulásokba, jóban volt neves ellenzékiekkel. Benne megbíztak, vele és előtte nyugodtan beszéltek, s ő minden mondatot, gondolatot pontosan tolmácsolt is megbízóinak.

hvg.hu:

A könyvben szereplők közül

ki volt a legtermékenyebb, legártalmasabb

hálózati személy?

G.A.: Talán az „Albert” fedőnevű pécsi újságíró, aki 37 éven át jelentett munkahelyéről, a napilapról, illetve a pécsi művészeti, kulturális élet minden területéről és nem utolsó sorban lakóhelyéről, Pécsről, s lakóiról, a kisemberekről is. Még a szeretőjéről, annak férjéről s a volt feleségéről is szolgált meglehetősen ártalmas információkkal.

Szinte Lope de Vega-i termékenységű, öt dossziét megtöltő, legalább 1500 oldalnyi munkássága jól példázza, hogy egyetlen lelkes és szerepével azonosuló ügynök milyen kárt tudott okozni. A Rákosi-korszakban indult, s az egész Kádár-korszakon átívelő pályafutása alkalmat ad arra is, hogy az állambiztonsági szolgálatok műhelytitkairól, a tartótisztek logikájáról is sok minden kiderüljön.

hvg.hu:

Mit tudhatunk meg

a könyvből

a tartótisztek személyiségéről, szakmai felkészültségéről?

G.A.: A tartótiszteknek nemcsak a nevét, rangját adtam meg, hanem szakmai pályafutásukat, profiljukat is igyekeztem megrajzolni a Történeti Hivatalban található személyi anyaguk – önéletrajzok, minősítések, jelentések, adatalapok – alapján.

A minősítésekből kiderül, hogy sok tartótiszttel volt magatartásbeli, fegyelmezési probléma: nem tudtak uralkodni az idegeiken, hamar dühbe gurultak, ingerülten beszéltek a kollégáikkal, s alkalomadtán a feletteseikkel is.

Korhatár előtt beadott nyugdíjkérelmeiknél többnyire túlterheltségükre, betegségeikre

– szív- és idegrendszeri problémákra – hivatkoztak.

Az sem volt ritka, hogy egy-egy tiszttől fegyelmivel vált meg a testület,

s az sem, hogy az illető maga kérte – esetleg viszonylag rövid szolgálati idő után – a leszerelését.

Az is sokatmondó tény, hogy a tisztek idősebb, még a háború előtt született és szocializálódott generációja szegény sorból, mélyről jött, s általában nagyon alacsony iskolázottságú volt.

Nekik tehát az ÁVO, az ÁVH, majd a kádári titkosszolgálatok a felemelkedés lehetőségét jelentették.

Hat éve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában:

öt grafológus 51 ügynök és részben tartótisztjeik kézírását tanulmányozta.

Szőtsné Fritz Ágnes grafológus elmondta hogy számos tartótiszt jellemrajza – írásaik alapján – azonos jegyeket mutatott:

rideg, kíméletlen,

de közben erősen szorongó,

s a szorongást hazugsággal,

keménységgel leplező emberek voltak.

hvg.hu:

Nem vádolhatják majd elfogultsággal,

hogy kiket válogatott be a könyvbe, kiket hagyott ki?

G.A.: Nem szelektáltam a dossziék között, a filmtárgyú dossziék közül mindazt feldolgoztam, ami a Történeti Hivatalban számomra elérhető volt. Arra törekedtem, hogy tárgyilagos maradjak.

Kerültem az érzelemnyilvánítást és az erkölcsi állásfoglalást. Az olvasóra bízom a véleményalkotást, esetleges ítélkezést. A tények beszéljenek magukért, én csupán segíteni szeretnék a múlt megismerésében, az önmagunkkal való szembenézésben.

ALAGSORI TÖRTÉNETEK című novelláskötet

Fél Győző maximalista, kicsit Don Quijote-i igazságkereső. Tipikus kívülálló. Érzékeny, és sértődékeny. Gátlásai, komplexusai, önbizalomhiánya miatt állandó bizonyításvágy él benne, ezért nem tud megállapodni, ezért marad mindig magányos.

Egy kis svábhegyi villa alagsorában lakik, innen indul el kalandozásaira, a világ és önmaga megismerésére.

A novellákban mozgalmas, boldog-boldogtalan hatvan évének érdekesebb, különösebb, fontosabb eseményeit kísérhetjük nyomon.

A tulajdonképpen regényként is olvasható kötet másik főszereplője a Kádár-rendszer, mindennapi megalkuvásaival, tipikus figuráival.

Forrás: Budakeszi Hírmondó;

hvg.hu; index.hu

Szerk.: Szathmáry Olga Ottília