Halottak

Napja és az anyag és az eszme.

Lassan közeledik a Halottak Napja. Ezt úgy gondolom, mint egynapos megemlékezési kampánynak vélek, de ugyan akkor kissé lenézem, de egyúttal nagyon félelmetesnek is tartom. Igen, félelmetesnek is, mert a temetők felé áradó tömeg valami olyasmit tesznek, ami sok más megnyilvánulásaikban is jelen van, és ami nem igen magyarázható meg kizárólag az emberek balgaságával, még ha ez fontos szerepet kap is benne.

 

A balgaság is következmény, következménye sok mindennek, még annál is inkább, aki csekély gondolkodási képességgel született. Akik ezt máris félreértették, azoknak annyit mondhatok, vagy irhatok nem kell ezzel sietni, kapkodni és félreértésekkel kommentálni.

 

Nem a halottakat akarom megsérteni, nem is a róluk való emlékezést, hanem kicsit elmélkedni azon élők tömegeinek képmutatásán, illetve birkanyájságán, mint érdekbirkanyájságán, az anyagnak és eszméknek általánosabb összefüggéseiben.

Nekem a halottakkal semmi bajom, akár gyilkosok voltak, akár áldozatok. Sokan, persze, egyszerre voltak valamilyen mértékig, gyilkosok és áldozatok.

A gyilkosoknál is lehet sok mentő körülmény, mint olyan akadhat, amit az adott kor, tevékenységük kora esetleg igazolni tudna. Mint ahogyan egyszer írtam egy gondolatomban, "Halottak arca", ott is igyekezetem rámutatni arra, hogy az egész életek a bennük levő jó és rossztettekkel együtt, a halál után is jót adhatnának, segíthetnének a bűnök, vétségek, hibák ismétlődésének elkerülésében.

 

Az, hogy rendszerint nem tudnak adni, az nem rajtuk, már, mint a halottakon múlik, hanem az élőkön. Az embereken, akik a halottak életét saját érdekükben többnyire rossz, erkölcsileg elítélendő módon használják fel, ne takargassuk az igazságot, hanem meghamisítják.

Nem a nemes értelemben vett. Lélek, vagy az erkölcsileg helyes, hiszen ezt az eszme érdekében teszik, ha ilyen érdeket követnének, ahhoz nem kellene meghamisítaniuk, éppen ellenkezőleg az igazság megismerésére, hirdetésére kellene törekedniük.

 

A világból az emberek még csak igen kis részét ismerik annak, ami igaznak elfogadható, de ez is túlontúl sok az önző anyagi érdekeknek áll érdekében.

A temetők felé áradó tömegek összetettek ugyan, sokat közülük illem vagy kényszer sodor csak oda, mert nem merik kimondani ezt, Nem Tudom. Ám nem kevesen vannak olyanok, akik különböző hátsó gondolatokkal ugyan ezt hirdetik, igen Tudom. Valójában nem is tudják, hogy a halottak hol vannak, ha vannak egyáltalán, de azt hiszik még is tudják.

Sokan, persze, nem is hiszik, csak úgy tesznek, mintha elhinnék.

 

Nagy tudósok, ha nem is mind az, eggyé lesznek a temetők felé áradó tömegekkel ebben a hitvallott, tudásnak álcázott tudatlanságukban. Nyilván vannak közöttük jámbor megtévedtek, hiszen a legnagyobb tudás mellett is megfér a legnevetségesebb tudatlanság, de mennyi közöttük, a legtekintélyesebbek között is, az álszent, az önérdekűket képmutató, aki nagyonis a vulgárisan értelmezett Anyag szolgája, az Eszme pedig számára inkább csak egy üzlet.

 

Igen, mert nekem nem tetszik a képmutatás, még kevésbé az, hogy a képmutatóké a világ.

Nekem az sem tetszik, ha valaki azt mondja, hogy Szeretett, miközben tetteiben alig, alig lehet igazán fellelni nemhogy a szeretetet, a világ, az ország irányában, de a tisztességes magatartás azon jeleiben sem, amely a szeretettől még távol esik, mint ahogyan a mondás, mondja, messze esik mit Makó Jeruzsálemtől, viszont legalább annak irányába mutatna.

Én Nem Tudom, hogy hol vannak azok a halottak, már, mint az én halottaim, akikre szinte minden nap gondolok, ha nem is megyek ki hozzájuk a temetőbe soha, nem gyújtok emlékükre gyertyát.

 

Inkább sok jótettükre gondolok, és olykor eszembe jut, egy-egy, többnyire kényszer szülte hibájuk is. Persze az én hibáim is, bántásaim irányukban kicsit talán nagyobbak, ha nagyon szigorú akarok lenni önmagamhoz, de azért nem kell valami komoly vétségekre gondolni.

 

Az élet kényszerítő, fárasztó, olykor kimerítő hajszájában ezeket sokszor nem sikerül elkerülni. Nem Tudom, hogy hol vannak a halottak, hiszen semmi jel nem utal az anyagtól megfosztott lélek további létére, de, ha volnának, akkor bocsánatukat kérném.

Persze, hiába bocsátanának meg, én akkor sem tudnék megbocsátani magamnak utólag ezekért, bármennyire apróságoknak is.

 

Igen, rájuk gondolok, bár nem akarok rájuk gondolni. Halottaim tovább élnek bennem, miközben bennem is egyre több minden halott. Hiszen az emberek általában az Anyagot istenítik akkor is, amikor valamilyen Eszmére hivatkoznak, az utóbbit emelik a látszólagos trónra.

A valódi trónon azonban az Anyag van. Ez sem volna baj, egyáltalán nem, ha nem arról a vulgáris értelemben vett Anyagról volna szó náluk, ami minden nemes Eszmétől megfosztott, mert a nemes Eszme nem szolgálja az emberek szűk csoportjának érdekét a tágabb közösség érdekeivel szemben. Ha szétnézek a világban, akkor egyelőre inkább csak erre, vagy arra találunk, sajnos, példát, hogyis csak kivételképpen, egy-egy időszakban, ritkán, az ellenkezőjére.

 

Azt gondolom valóság, ami a hírekből is naponta kiderül, a vulgáris értelemben vett Anyag trónra emelésének mutatója, minden nemes Eszmétől megfosztottan, de erre a trónra emelt Anyagra igyekeznek díszes köntöst teríteni a nyers önérdek leplezésére a közösség érdekével szemben álló önérdekről van szó, mivel az önérdek, a maga elfogadható erkölcsi határain belül, nem káros, sőt, szükséges és talán hasznos.

Ez a leplezés sokszor olyan primitív, hogy, mint a mondás tartja, még a vak is láthatja, de mennyien nem látják, vagy megfélemlítetten nem merik bevallani azt, amit látnak, esetleg még önmaguknak sem.

A Halottak Napjának környékén is, mint máskor, saját magamnak azt remélem, hogy fájdalom vagy legalább is hosszas szenvedés nélkül hagyom majd itt ezt az életet.

 

Halálom gondolata a legtöbb tollforgató ember szeret eljátszani a halállal is nem rémít meg különösebben.

 

Az emberiség jövőjében is bízom, hiszen a történelem egészének végiggondolásának áttekintése alapot ad erre, még ha csak a nagyon rosszat váltotta is fel az idők folyamán a kevésbé rosszra.

A Halottak Napján a temetők felé áramló tömeg azonban, ha a mindennapok szomorú eseményeivel szembesítjük e buzgóságot, legalábbis a kevés gondolkodó ember számára, azt jelzi, hogy milyen távol van még a világban ez az emberiség számára elfogadhatóbb, a humánusabb jövő felé haladok.