Hát János meg a perzsa cicus..

Egyszer volt hol nem volt élt egyszer egy kedves, erős, daliás, szorgalmas legény. Akit úgy hívtak Nagyon Kitartó János. Szántott, vetett, ásott, kapált, halászott, vadászott, mindig azt csinálta, amit kellett.

Egyszer még tanítványa is akadt neki, egy titokzatos tekintetű, elegáns öltözetű úr. Megkérte Jánost, hogy oktassa ki a vadászat tudományára, és kap érte tíz csengő aranyat.

János igen megörült annak a sok pénznek, akkoriban nagyon sok pénznek számított. Hát, ami igaz, ő is sokat tanult ettől az úrtól, de hát a végén csak egy kézszorítást kapott tőle.

János nem merte elkérni a tíz aranyat, csak célozgatott rá, ilyesféleképpen.
Láttam egyszer tíz aranyos madárkát. Ó, de szívesen fogtam volna őket a kezembe. Hát azt mondom mind a tízet. Az úr azonban, bár megtanult Jánostól puskával való jól célzást, ezt a célzást nem értette meg.

Másutt járt az esze. Talán Perzsián, ahová készült.
Hitte János, hogy sohasem látja többé az adósának megmaradt urat, azt a tudós Különcbölöncös Benedek Árpádot.

Ám nem minden adós marad örökké az. Két év múlva ki kereste fel a meglepett Jánost. Hát nem más, mint éppen ez az úr, Különcbölöncös Benedek Árpád. Örült ennek igazán János, most talán megjön a tíz arany.
Hát aranyakról szó sem esett, de János különös ajándékot kapott tőle egy perzsacicát, barátságosan tréfásan szigorú pofikájú, hosszú szőrű, végtelenül türelmes természetű cicust. Az mindjárt helyet is talált magának Jánosnál, a pipacsokkal és margarétákkal díszített párnáján. Elment a fura úr, ott maradt a cicus. János így szólt, hangosan, de csak úgy önmagához. Nos, hát az aranyakat megint elfelejtette.

Szegény János majdnem leesett a székről, amikor a cica embernyelven megjegyezte. Mindig ilyen feledékeny volt. Múltkor megígérte, hogy ad három halacskát az akváriumból, de azt hiszed adott, á nem.
Ám kiderült a különös úrvarázsló volt. A cica azonban nem volt vele elégedett, mert embernyelvre tanította, miközben ő az egérnyelvet szerette volna elsajátítani.
Okos volt János, tudta nem szabad kifecsegnie a cica tudományát. Még bolondnak néznék őt, vagy ellopnák tőle a cicust a cirkuszosok. Hamarosan szokatlan egy nagy árvíz tologatta magát előre a falu felé. Már János kiskertjében pocsékoltatta a zöldségféléket. Így szólt János a cicushoz.

No, te kedves szőröske, aki okos, most talán szökne. Legyünk mi is okosak, menjünk innen, de gyorsan. A cicus azonban másképpen vélekedett ezen.
Csak türelem, türelem. Az nemcsak hogy rózsát terem. Majd menekít minket a víz, aki okos az ki ebben hisz. Hát János igen kétkedően ingatta a fejét, de azért maradtak még. Jól tették, mert gyönyörű, nagy csónakot sodor a víz János zöldségeskertjébe. Abba került díszpárna, díszpárnára a cica, ennivaló, innivaló, utána meg, az evezőpadon, János. már mentek is a vízen.

Egy idő múlva száraz partot pillantottak meg, rajta kis vityillóval. János ott ki akart kötni, de a cica másképpen vélekedett. Csak türelem, türelem. Feneked nincs tűhegyen. Jobb helyre is vihet a víz, aki okos ebben hisz.

Szót fogadott hát János, tovább evezett. Ahová értek, már nyoma sem volt árvíznek, sőt, egy csinos sziget tűnt fel, pompás házacskával. A ház előtt rózsakert volt, benne fenségesen szép leány üldögélt, könyvvel a kezében. János egyből ki akart kötni a szigeten, de a cicus ezen másképpen vélekedett.
Csak megint türelem, türelem. Evezgess nekem itt, csendesen. Figyeld, hogy mit csinál e lány. Némely leány azt hiszem kész talány. Igaza lett a cicának, de csak félig a leány nem volt némely. Ellenkezőleg kiszaladt a partra, integetett, hahózott. János közelebb evezett, beszélgetett vele. A beszélgetés során a talány teljesen eltűnt, mert kiderült a leány valóban leány, szívesen látja Jánost és a cicust ebédre. Mindezt persze cseppet sem titkolta.
A leány szülei is szeretettel fogadták Jánost és a cicust. A perzsamacska teljesen ismeretlen volt azon a vidéken, ami nem csoda, mert az a táj igen messze esett Perzsiától. A leány megkérte Jánost hadd legyen a cica az ő szobájában, legalább a vendéglátás idejére.
A vendéglátás ideje sokáig tartott, mivel a leány szülei felfedezték, hogy a legény igencsak ért a kertészkedéshez. A leány meg azt fedezte fel, hogy nem közömbös a szívének ez a kedves, daliás legény. A perzsacica meg felfedezett egy akváriumot, díszhalakkal.

Azt már nem árulom el, hogy mit evett a cicus aznap este a díszpárnán, mert én nem igen szeretek árulkodni.

Múltak a napok, múltak a hetek meg a holnapok, ment a rózsafák gondozása a rózsalugasban, a rózsákat azonban hiába termetete a türelem, mert a türelmetlenség elérkezett.

A leány, Csodakerti Klára, valamint János úgy vélték vége a türelemnek, kezet a kézéért, csókot a csókért, szívet a szívért, jöhetne most már az esküvő.

Klárika szülei nem ellenezték a dolgot, mert megismerték Jánost, no meg felismerték azt is, hogy nem szabad a szerelmes leányszívet elszakítani attól, akit szeret, ha az is szereti őt.

A lakodalomra honnan, honnan nem, de beállított Különcbölöncös Benedek Árpád is. Kiderült joggal, mert Klárika az unokahúga. Az adósságát, pedig mint az a tíz aranyat most is elfelejtette megadni, de némileg enyhítette a dolgot, hogy bőkezű nászajándékot hozott, óriási gyémántokkal és más drágakövekkel ékesített ezüstládikót, amely testvérek között is megért tízezer aranyat.

No és a perzsa cicusnak is hozott valamit, amit az elismerő nyávogással fogadott egy szótárt, amelyik a legfontosabb szavakat tartalmazta perzsa nyelven, meg valamint egérnyelven. Hát ez lett a vége.