Hipnózis: boszorkányság vagy öngyógyítás?

A mai modern világban a hipnózis szó kimondása titokzatosnak, sőt félelmetesnek tűnik.

A hipnózis a legősibb terápiafajta, sok évszázad után elérte, hogy a hivatalos orvostudomány is elfogadja.

De hogyan lehetséges az, hogy az egyik ember tud hatni a másik tudatára vagy, hogy fizikai fájdalmak múlnak el egyik pillanatról a másikra?

A múltban

A hipnózissal, más szóval a szuggesztióval vagy ráhatással való gyógyításnak a múltja szinte egyidős az emberiséggel.

Egy hatezer éves, ékírásos sumer agyagtáblán, illetve egyiptomi papirusztekercseken találtak írásos emlékeket róla.

A híres Ebers-papírusztekercsen például az olvasható, hogy a pap-orvos arra kéri a beteget, hogy nézzen hosszasan egy csillogó pontra.

Sőt, az ismert „elmúlt, nem fáj” forma is ezekből az időkből származik.

Egy nagyot ugorva az időben, eljutunk a 18. századba, amikor Franz Anton Mesmer, a hipnózis módszerének híres használója élt. (Érdekesség, hogy az angol nyelvben a mesmerizálás a hipnotizálás egyik szinonimája.)

Mesmer elég furcsa, hatásvadász ember volt: betegeit egy elsötétített terembe kísérte, ahol egy vízzel teli kád volt, amelyből vasrudak álltak ki. A betegeknek ezeket a rudakat meg kellett fogniuk. Mesmer mágusköpenyben járkálva vaspálcájával megérintette pácienseit, akik közül sokan meg is gyógyultak.

Erre a módszerre építette híres mágneses fluidum-elméletét, ami nagyon hasonlít a keleti csí-, vagy prána-tanhoz.

Az elmélet olyan energiát feltételez, ami az emberen kívül (aura) létezik, de egyben megtalálható a testen belül is, amelyeket érintéssel, masszírozással gyógyíthatunk (Ez pedig a manapság nagyon elterjett akupresszúra).

A huszadik században a két világháború nagyban hozzájárult a hipnózis elterjedéséhez.

Fájdalomcsillapítók híján ugyanis az orvosok kénytelenek voltak hipnotikus módszereket alkalmazni, hogy el tudják látni a sebesülteket.

A század egyik leghíresebb ideggyógyásza, aki előszeretettel alkalmazta a szuggesztiót, maga Sigmund Freud, de megemlíthetjük még Emil Couét vagy James Brad-et, akik sokat tettek a módszer tökéletesítésében.

Féljünk tőle?

Sokak fejében negatív kép él a hipnózisról, amit általában filmekben látott vagy könyvekben olvasott félelmetes történetekből veszünk. Valójában nincs benne semmi ördöngősség, csupán egy módosult tudatállapot, amelyet mindenki átérez, mielőtt elaludna.

Ez egy nagyon kellemes, félálomszerű

állapot és a képzeletünket a hipnotizőr irányítja.

A kliens ilyenkor külső szemlélőként tekint életére, amely segíthet megérteni olyan konfliktusokat, amelyeket sehogy nem tud megoldani. Ilyenkor a tudatos elme elcsendesül, a tudatalatti pedig feltárja azokat az esetleg múltban történt eseményeket, amelyek negatív hatással vannak jelen életére.

Sokan hiszik azt, hogy az ilyen állapotban lévő embert ki lehet használni, esetleg rá lehet venni olyan dolgokra, amit éber állapotban nem tenne.

Ez tévhit, akaratán kívül ugyanis a kliens még hipnózisban sem mond el olyat, amit egyébként nem akarna. Ennek az a magyarázata, hogy bár tudatos elménk visszavonul, de nem kapcsol ki. Bármikor ellent tudunk mondani, sőt saját magunk is ki tudunk jönni a hipnózisból.

Vigyázni kell viszont az önjelölt hipnoterapeutákkal, ezért nagyon fontos, hogy hozzáértő szakembert keressünk fel! Azok éljenek a módszerrel, akik nem félnek szembenézni az igazi, belső világukkal és nem félnek az önismeret rögös, de szép útján elindulni.

Forrás: Internet

Szerk.: Szathmáry Olga