Inci mama emlékére 

Somogyi Réka,

az UNOKA  írása

…ma éjjel először álmodtam veled, Mama, mióta elmentél. Az udvari szobában álltál a fotelen. Álltál, jól írom, nem ültél, s mint, aki fejest ugrani készül, hajoltál előre a padló felé. Kopott ruhában, elnyűtten. Nem mertem odanézni, ki is jöttem, rettegtem látni a zuhanásod a kemény földbe. Aztán vágás, újabb filmkocka. Itt már egészen más a szín: épp fodrásztól jöttél, a hajad újra barna, éjkék ruhában vagy, melyet apró, fehér virágok díszítenek, derekadnál vékony övvel megkötve. Gyönyörűen.

Berendi Gézáné, leánykori nevén Martonfi Irén, 1927. július 4-én született. Egész életében Budakeszin élt a Fő utca 167. szám alatt, abban a házban, ahol én is, az unokája felnőttem. Szüleinek első leánygyermeke volt, 5 évvel később érkezett utána húga, Nelly. Férjét Gézát is itt ismerte meg, akinek családját a Felvidékről telepítették be éppen Inciék házával szemben. Közös leányuk a Zsuzsa nevet kapta.

Inci, Inci néni, ezen a néven ismeri az egész falu, azóta város. Az 1940-es évek végétől, 19 éves korától tanítónőként dolgozott a Budakeszi Általános Iskolában, s szinte mindenki, aki, azóta ezen iskola padjait koptatta, ismerte őt, még akkor is, ha nem tanította.

Szigora, fegyelme messze híres volt. Én csak helyettesítésekből ismerem tanítónői arcát, de a mai napig emlékszem arra az egyetlen egy órára, amikor bejött tanítani. Vágni lehetett a csendet. Pedig nem csinált semmit, nem kiabált, nem dirigált, egyszerűen csak belépett a terembe, ott volt és a lényéből áradt valami, ami mindnyájunkat fegyelemre intett.

Ugyanez a szigor jellemezte körötte az életet itthon is, a családi házban.

De szó sincs itt valamily kőszívűségről, dehogy, épp ellenkezőleg. A régi korok tanári magatartása mélyén nagyon meleg szív dobogott. Csak ezt nem mutatta bárkinek, vagyis inkább nem tűzte ki magára, bizony közel kellett menni hozzá, figyelni őt. Nekem akkora szerencsém volt, hogy a közelében éltettem, és mivel idővel egyértelművé vált, mama titkát, mint ahogy az élet legfontosabb titkait az agy meg nem fejtheti, így bizony, anélkül, hogy értettem volna csodáltam őt.

S ahogy múltak az évek, úgy tűnt el róla a szigor, főleg miután nyugdíjba ment. Külföldre költöztem, gyakran leveleztünk, emlékszem, néha megpróbáltam utánozni az írását, hátha ezzel belé bújhatok: a határozott, az útról nem letérő, egyetlen irányba húzó betűibe.

Szabadidejének legnagyobb részét egymaga töltötte, még akkor is, amikor a férje élt. Egymaga, könyvei közepette. Olvasott, olvasott és közben ki tudja, merre járt.

10 éve megérkezett a családunkba a fiam, Milán, így Mama dédnagymama lett. Ez a szerep még inkább lágyította. Milán nagyon szerette őt, és úgy érzem, miatta is maradt ilyen soká itt velünk, hisz nagyapám halála után, sokszor azt éreztem, menne már.

Milánnak gyakran segített a házi feladatok megírásában, sőt az iskolába is meghívták, hogy a gyerekek lássanak egy régi, amolyan ízig-vérig pedagógust. A meghívást már nem vállalta el, viszont levélben válaszolt a gyerekek kérdéseire.

Aztán egy évvel ezelőtt beteg lett. Senki sem tudta megjósolni a betegség mennyi időt enged még neki itt közöttünk. Minden nap – közhellyel élve – ajándék volt együtt. Nagy beteg volt, de hatalmas türelemmel és fegyelemmel viselte, mint ahogy az egész életet.

Utoljára most június 24-én beszéltem vele, el akartam tőle búcsúzni az elutazásom előtt, de megkért, ne jöjjek már be hozzá. Majd elrepültem, és mire visszaértem már mélyen aludt. Egy héten keresztül, amikor csak tehettem, ültem az ágya mellett. Rettenetesen izgultam, egyszerre volt végtelenül félelmetes mindaz, amit láttam, de ugyanakkor fenséges is. Nem kívántam neki hosszú maradást, sőt vártam, vártam a percet, mikor utolsót lélegzik majd. De mellette ülve megint csak bebizonyosodott számomra, nincs a kezemben semmi sem, a dolgok nélkülem történnek és az egyetlen, amit tehetek, hogy meghajolok ezelőtt.

Nelly, a testvére éjt nap alá téve mellette volt, nem engedte, hogy kórházba vigyük, s valamennyien azt akartuk, a szeretett házban, szobájában maradhasson.

Ezután az egy év után, megkönnyebbülés  a halál.  Ünnep ez most, a hazatérés ünnepe. Legalábbis, ha mamára figyelek, azt hallom, ezt súgja. A kapcsolatunk nem szakad meg, sőt, most szorosabb. Úgy mondanám, az együttlétnek egy új szakasza kezdődik. Minél több halottam van, annál erősebb bennem a bizonyosság.

Forrás:  Somogyi Réka (unoka), Budakeszi Hírmondó

Tisztelettel adózom Inci néni emlékének, aki gyermekeimet is tanította! Somogyi Rékának, hogy így maradhat meg bennünk a "Tanító néni", a nagymama!

Szerk.: Szathmáry Olga