Kálvin János [szerkesztés]

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.Ugrás: navigáció, keresés

Jean Calvin
Adatok
Tisztség:	teológus, humanista tudós, reformátor
Született:	1509, július 10., Noyon
Elhunyt:	1564. május 27., Genf
Felekezet:	református

Jean Calvin (magyarosan: Kálvin János, eredeti nevén: Jean Caulvin vagy Cauvin), (Noyon, 1509. július 10. – Genf, 1564. május 27.), francia származású svájci reformátor, humanista tudós, a kálvinizmus névadója, Bamber Gascoigne szerint „a legnagyobb elme és a legjobb szervező” a reformáció vezéralakjai között, aki megteremtette Genfben az „istenfélő város tökéletesen működő prototípusát”.^[1] Elsősorban teológiai és egyházszervezői munkássága miatt nevezetes, de fontos szerepet játszott a francia irodalmi nyelv kialakulásában is.^[2][3] Huszonhat éves korában írt fő műve, amelyet aztán egész életében bővített és átdolgozott, az Institutio Christianae Religionis („A keresztény vallás rendszere”), illetve az általa felállított genfi egyházszervezet Európa-szerte mintaként szolgált a református egyházak megalakulásához. A vallástörténeti szemponton túlmenően, Kálvin azzal is hatott a nyugati kultúrára, hogy megváltoztatta a munkaszemléletet, ideológiai alapot biztosítva a kapitalizmus fejlődéséhez.^[4]

Életpályája [szerkesztés

Apai ágon ősei tengerészek voltak.^[5] Apja, Gérard, Noyonban (Picardie) települt le, városi jegyző és káptalani ügyvéd volt. Egy gazdag polgár lányát, Jeanne Le Franc-t vette feleségül. Házasságából született fia, Kálvin János. Az édesanya János hároméves korában meghalt, a helyébe lépő nevelőanyjától a gyermek kevés szeretetet kapott.^[6]

A hagyományos Kálvin-életrajzok szerint 1523-tól Párizsban tanult teológiát, de erre vonatkozó közvetlen dokumentumok nem maradtak fenn, az évszám csupán következtetéseken alapul.^[7] Az sem vehető bizonyosnak, hogy teológiát tanult volna Párizsban, valószínűleg bölcsészetet hallgatott.^[8] 1527-1528 körül apja hazahívta Kálvint Párizsból és Orléans-ba küldte közjogot tanulni,^[5] egyes vélemények szerint azért, mert a jogi pályát előnyösebbnek tartotta, mások szerint azért, mert némely pénzügyi visszásságok miatt megromlott a kapcsolata a káptalannal.^[9] Orléans-ban Melchior Wolmar volt rá nagy hatással; talán ő volt az, aki megismertette Kálvint a lutheri eszmékkel.^[10] Kálvin 1531 elején fejezte be jogi tanulmányait, majd 1531 júniusában visszatért Párizsba. Itt fejezte be még Orléans-ban elkezdett művét, Seneca De clementia című munkájának a magyarázatát, amelyet 1532-ben saját költségén adott ki.^[11] 1532-ben visszatért Orléans-ba, de útja céljáról csak feltételezések születtek.^[12] A tanév végén szülővárosába tért vissza, majd 1533 őszén ismét Párizsba utazott.

1533. november 1-jén Nicolas Cop, a párizsi egyetem rektora tanévnyitó beszédet tartott az obszerváns ferencesek kápolnájában; a beszéd részben Rotterdami Erasmus és Luther Márton hatását tükrözte, de sok tekintetben a hagyományos katolikus felfogást követte.^[13] A párizsi közvéleményt felháborította a beszéd, így a rektort Navarrai Margit közbenjárása ellenére elmozdították tisztségéből és elmenekült Párizsból. 1533 novemberében Kálvin is távozott Párizsból. Théodore de Bèze 1575-ös Kálvin-életrajza arra céloz, hogy Kálvinnak azért kellett elmenekülnie, mert ő írta a rektor beszédét. Ez a hagyományos magyarázat a 20., sőt a 21. században is tovább él,^[14][15] mivel azonban nem maradt fenn olyan korabeli forrás, ami összefüggésbe hozta volna Kálvin távozását Cop beszédével, más életrajzírók ezt legendának tartják.^[5][16] Valószínű, hogy I. Ferenc francia király szigorú protestánsellenessége miatt a lutheranizmussal rokonszenvezők, köztük Kálvin, letartóztatásra számítottak.^[17]

Ezután egyik barátjánál, Du Tillet angoulême-i kanonoknál élt, ahol nagy könyvtárat talált, és egyházi tanulmányokkal kezdett foglalkozni. Itt írta Psychopannychia című művét, cáfolatként az ellen az anabaptista tanítás ellen, hogy a halál után a lélek alvó állapotba kerül.^[18][19] A nyugalmas időszakban az ókori görög-római irodalom klasszikusait, illetve a keresztyén egyházatyák munkásságát tanulmányozta.^[15] Ezt követően Nérac-ba, Navarrai Margit kastélyába menekült. Itt találkozott Jacques Lefèvre d’Étaples-lal, akinek francia nyelvű bibliáját a Sorbonne-on elégették.^[5]

Kálvin 1534-ben tért vissza szülőföldjére, ahol május 4-én lemondott jövedelmező káplánságáról, amit még apja szerzett neki.^[20] Egyes életrajzok szerint 1534. május 26-án több fiatallal együtt a papság ellen zajos tüntetést kezdeményezett a székes templomban, ezért börtönbe került^[5]. Az esetet az újabb életírók nem Kálvinra, hanem egy névrokonára vonatkoztatják; maga Kálvin ugyanis egy 1545-ös levelében hálát adott Istennek, hogy soha nem volt bebörtönözve.^[21]

Kálvin következő párizsi tartózkodása alatt, 1534. október 17-én éjjel a lutheránusok falragaszokat tűztek ki, amelyben durva hangon támadták a katolikus mise intézményét.^[22] I. Ferenc elrendelte a felforgatók megbüntetését. Több személyt máglyán égettek meg, köztük Étienne de la Forge-ot is. Kálvin Du Tillet-vel együtt Metzbe, majd Strasbourgon át Bázelbe menekült.^[5][23] Bázelben Matinus Lucianus álnéven élt. Itt írta meg és 1535. augusztus 20-án fejezte be az Institutio Religionis Christianae („A keresztény vallás rendszere”) című művének első megfogalmazását, amelyet a francia királynak ajánlott,^[22] aki azonban nem olvasta el a könyvet.^[5]

Kálvin ezt a művét latinul írta, de saját maga fordította le franciára. Az első kiadás 1536 márciusában Bázelben, a második kiadás 1539-ben, és az első francia fordítás 1541-ben jelentek meg. A Kálvin által véglegesített latin szöveg kiadására 1559-ben került sor. Az általánosan használt 1560-as kiadás már Kálvin tanítványainak betoldásait is tartalmazza.^[5]

1536-ban Kálvin egyes források szerint Ferrarába utazott, talán az ottani evangéliumkövető Renée hercegnő, XII. Lajos francia király leánya kedvéért.^[18][24] Más források szerint az ezzel kapcsolatos történetet a legjobban tájékozott mai történetírók már nem fogadják el.^[5] Az viszont bizonyos, hogy júniusban visszatért Franciaországba, a családi ügyek rendbetételére. Miután fivérét, Antoine-t bízta meg a noyoni ügyek intézésével, Strasbourgba indult, de az V. Károly német-római császár és I. Ferenc közötti háború miatt Genf felé került.^[25]

A reformációt kevéssel előbb elfogadó genfi köztársaságban a vallás és a politika ügyei elég zűrzavaros módon fonódtak össze, a városi tanács egyrészt hatóságként működött, másrészt felügyelte az egyházat is.^[5][26] A Genfben lelki vezető Guillaume Farelnek ezért világos fejű segítőtársra volt szüksége, és úgy gondolta, hogy Kálvin alkalmas lesz a feladatra. Farel szinte kikényszerítette, hogy Kálvin Genfben maradjon. Kálvin később azt mondta erről az eseményről, hogy „mintha az Isten nyúlt volna utánam a mennyekből”.^[27][28] Kálvin Genfben előbb vallástanítói állást töltött be, majd miután 1536 novemberében nyilvános hitvitában nagy diadalt aratott két katolikus szónok felett, és a vitában bebizonyította rendkívül jó memóriáját és szónoki képességeit, illetve az egyházatyák alapos ismeretét, a genfi egyház prédikátorává nevezték ki.^[29] 1536-ban Kálvin egy rövid katekizmust adott ki az egyház fő hittételeivel.^[18]

1537. január 16-án Farel és Kálvin a városi tanács elé terjesztették az egyház szabályzatának új tervezetét, Articles sur le Gouvernement de l'Église címmel. Ebben gyakoribbá kívánták tenni az addig havonta egyszer osztott úrvacsorát, javasolták a már létező „javító és fegyelmező kiközösítés” megőrzését, a világitól független egyházi törvényszék felállítását, a fiatalok vallási oktatását és nyilvános vizsgáztatását, valamint a házasságra vonatkozó szabályok megváltoztatását. A szabályokat részben megszavazták (a független egyházi törvényszéket például nem fogadták el). A népszerűtlen szigorító intézkedések következtében 1538 februárjában a genfi városi tanács egyházi kérdésekben a berni egyház gyakorlatát fogadta el. 1538. március 11-én a tanács a lelkészek előleges megkérdezése nélkül elrendelte az úrvacsorának a berni egyház szokása szerint való kiosztását. Mivel Kálvin és Farel nem engedtek, a tanács száműzte őket a városból.^[5][30]

Kálvin 1538 szeptemberében Martin Bucer meghívására Strasbourgban települt le, ahol a hugenotta menekültekből alakult gyülekezet lelkipásztora lett.^[5][31] 1540-ben itt nősült meg, felesége egy kétgyermekes özvegy, a holland származású, anabaptista vallású Idelette de Bure Stordeur lett. Négy gyermekük rendre csecsemőkorban halt meg. Idelette kilenc évvel házasságkötésük után hunyt el.^[6]

Strasbourgi tartózkodása idején részt vett a haguenaui, illetve az V. Károly által szervezett wormsi és regensburgi vallási vitákban, ennek során megismerkedett a német protestantizmus tanaival és képviselőivel. Philipp Melanchthonnal különösen jó kapcsolatot alakított ki, és együtt dolgozták ki az ágostai hitvallás módosított változatát (Confessio augustana variata).^[5][18][32]

1540 szeptemberében a genfi tanács visszahívta Kálvint a városba, mivel saját maguk nem voltak képesek válaszolni Jacopo Sadoleto bíboros levelére, amelyben a római katolikus egyházhoz való visszatérésre szólította fel őket.^[33][34] Kálvin több elutasítás és hosszas gondolkodás után 1541. szeptember 13-án tért vissza Genfbe^[5][18]. A város eleinte szabad kezet adott Kálvinnak az egyházi szervezet átalakítására.^[35]

1542. január 2-án a tanács véglegesen jóváhagyta a Kálvin által készített egyházi rendtartást, miután az úgynevezett kis tanács (Petit Conseil), vagyis a város szűkebb vezetése 1541. október 27-én elfogadta, és a városi polgárok általános tanácsa (Conseil Général) november 20-án igen nagy többséggel megerősítette. (Ennek az egyházi rendtartásnak az alapvető elemei a későbbiek során átkerültek a legtöbb európai és amerikai református és presbiteriánus egyház szabályaiba és gyakorlatába.)^[2] Felállították a konzisztóriumot (egyháztanács), amely kilenc lelkészből és tizenkét világi tagból állt.^[36] A konzisztórium gyakorolta az egyházi hatalmat, a nagytanács ugyanakkor magának tartotta fenn mind a testi vagy pénzbeli büntetések elrendelésének, mind e döntések végrehajtásának a jogát.^[37]

1542-ben Kálvin átdolgozta és kiadta a Strasbourgban használt imádságos- és énekeskönyvet La Forme des Prières et Chants Ecclésiastiques címen. Szintén 1542-ben jelent meg katekizmusa, a Catéchisme de l'Eglise de Genève, amely azután külföldön is elterjedt, német, angol, skót, belga, spanyol fordításban, de készült héber és görög nyelvű fordítása is.^[18]

Genfi lelkipásztorsága alatt Kálvin hatalmas mennyiségű munkát végzett: minden második héten mindennap prédikált, minden héten három nap teológiai előadást tartott, péntekenként a Szentírást magyarázó felolvasásokat tartott, egyes vasárnapokon a presbiteri gyűlésen elnökölt. Egyszerre volt teológus professzor, prédikátor, lelkész, egyházi vezető, az iskolák felügyelője, és közben kiterjedt levelezést folytatott, könyveket írt, és a nyugati reformáció egyik szellemi vezetőjeként komoly hitvitákat folytatott^[2][18]

Kálvin szigorúsága a genfiek egy részében, a libertinusokban ellenkezést váltott ki: elnyomásként fogták fel az egyházi fegyelmet, az egyház beleszólását az erkölcsi ügyekbe.^[18][38] Az alsóbb társadalmi rétegekben Kálvin népszerűtlenségéhez erősen hozzájárult a kártyázás és a kocsmák betiltása.^[14] Miután az 1540-es évek vége felé az Ami Perrin vezette libertinusok hatalomra kerültek, Kálvinnak már nem volt elég befolyása, hogy terveit megvalósítsa.^[35] Mivel nem volt genfi születésű, ezért nem kerülhetett a város világi vezetésébe, nem szavazhatott és nem vállalhatott köztisztséget.^[39] 1553-ra az erőviszonyok annyira megváltoztak, hogy a Perrin-vezette libertinusok az egyházi ügyekbe is beleszóltak. Kálvin 1553. július 24-én felajánlotta lemondását, de azt nem fogadták el.^[40]

Kálvinnak az egyházfegyelem megszilárdításáért vívott harcainak egyik állomása volt 1553-ban a katolikusok és kálvinisták által egyaránt eretneknek tekintett Szervét Mihály pere és kivégzése. Korszaktól és világnézettől függően az egyes források eltérően értelmezik Kálvin szerepét ebben az ügyben: míg tanítványa, Théodore de Beze úgy írja le az esetet, hogy Szervét saját istentelensége és megátalkodottsága miatt pusztult el,^[18] az angol nyelvű katolikus enciklopédia által idézett Gibbon szerint az ügyben Kálvin személyes rosszindulata és talán irigysége is szerepet játszott.^[5] A 20. századi egyháztörtész, Philip Schaff véleménye az, hogy „a mai kereszténység szempontjából Szervét megégettetésére nincs mentség”, noha saját korának nézőpontja szerint csak a kötelességtudata és a törvényeknek való megfelelés vágya vezette.^[2]

Kálvin 1555-ben szilárdította meg hatalmát.^[2] A libertinusokkal végső összeütközésre került sor, miután Kálvin – a nagytanács döntése ellenére – megtagadta Ami Berthelier-től, a libertinusok vezetőjétől az úrvacsora kiszolgáltatását. A libertinusok elmenekültek Genfből; ezt követően Kálvin kikezdhetetlen tekintélynek örvendett a városban. Nézetei és munkássága Európa-szerte hatottak.

1558 őszén Kálvin belázasodott, de mivel attól félt, hogy meghal, mielőtt az Institutio utolsó javításait befejezhetné, betegen is tovább dolgozott. Gyógyulása után a prédikálással megerőltette a hangját, és ettől kezdve állapota folyamatosan hanyatlott. Utolsó prédikációját 1564 februárjában tartotta, áprilisban elkészítette végrendeletét, májusban elhunyt. Genf temetőjében saját kérésére jeltelen sírba temették.^[