SZERINTEM...

Sokszor eszembe jut az a plakát. Tudod melyik.

Az a „Ha forradalmár lenne, ön melyik televíziót foglalná el?”

Utólag akár provokációnak is nevezhetnénk. Volt olyan, aki meg is tette. Mi több?

Összeesküvés elméleteket is gyártott. Persze azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy a plakáttervező egy jövendőmondó tanfolyamot végzett el.

Ez csak egy rosszízű véletlen. Ki az a hülye, aki előre bekampányolja az intézményének a szétverését?

 

 

 

Az MTV ostroma Napközben végighallgattam az Öszödi beszéd teljes szövegét. Számomra még mindig nem volt logikus lépés senkitől ennek a beszédnek a megszellőztetése.

A média persze vagy csak az egyik, vagy csak a másik oldalról mutogatta és magyarázta az elhangzottakat. Én igazából nem akadtam fenn a stíluson. Hallottam már ennél cifrábbakat is frakció vagy választmányi üléseken. Persze nem volt éppen államférfihoz méltó a hangnem, de hogy lényegre törő és őszinte volt, az vitathatatlan. Bár az is igaz, hogy nem a nagy nyilvánosságnak lett szánva az, ami ott elhangzott.

Viszont, mint választópolgár nem szeretném, ha rólam így beszélne a miniszterelnököm. Az, aki nem a főnököm, hanem a beosztottam.

Vagy tévedek?

Azon az estén a kerékpártúrázó párom már a német határról küldte az üzenetét, hogy jól van. Nem akartam visszamenni a Kossuthtér-fesztiválra. Örültem, hogy végre egy kicsit foglalkozhatom a barátaimmal, hiszen számomra kitört a szabadság. Ezért elmentem a kedvenc vendéglátóipari egységembe. Megkóstoltam, hogy még mindig jó íze van-e a bika vérének. Nem volt rossz. Szerencsétlenségemre a helyiségben volt televízió. Még nagyobb pechem az volt, hogy be volt kapcsolva.

 

A szemem láttára indultak meg az emberek a Szabadság tér felé. Persze nekem sem kellett több. Az első villamossal elindultam egykori munkahelyem felé.

 

 

 

 

 

Mikor a térre értem már szedték fel a díszburkolatot a támadók. Néztem az arcukat. Nem voltak ismerősek.

Volt, akin Fradi sál, másokon UTE kendő vagy mez volt. Ez a kép nekem, azóta sem tiszta. Olyat már láttam, hogy ezek a drukkerek egymást püfölik. Olyat is, hogy az egyik tábor a rendőrök mögé bújva hergeli a másikat, de ilyen „nagykoalíciót” még nem.

Hová lettek azok a zászlót lengető fiatalok, akik, előző este a várban sétáltak? Gyertyát gyújtottak. Énekeltek. Ezek nem azok az ifjak voltak. Ez egy teljesen más banda.

Ezek agresszívak és részegek. Állatias hangon üvöltöttek és hergelték magukat.

 

 

A főbejárat felé próbáltam eljutni...

Mindenféle érzelemmel találkoztam közben.

 

Volt nosztalgiázó nyugdíjas. Fiatal suhanc, aki azt sem tudta miért van az egész, ő csak balhézni jött és az első durranástól összepisilte magát. Sunyin csendes tanácsadó. Meglepett, de kíváncsi járókelő. Munkáját végző publicista. Bosszankodó álmos hajléktalan.

Felmásztam a főbejárat melletti falra, hogy lássam, mi történik, de ne vegyek részt benne.

A rendőrök felszereltsége majdnem nulla volt.

Egy jól informált kiadta az utasítást, hogy a pajzs plexi részét üssék a támadók, mert az könnyen törik.

 

Aztán amikor felemelték a törött pajzsot, hogy a fejüket védjék, akkor védtelen marad a lábuk. Akkor azt ütötték. Tucatjával estek ki a sorból a kisrendőrök. Magukra maradtak. Visszavonulót fújtak, hogy ne legyen több sebesültjük. Bemenekültek a nagykapuk mögé.

Erre a tömeg megindult utánuk, de nem tudtak mit kezdeni a leeresztett rácsokkal.

Ekkor gyújtották fel szegény gyártásvezető barátom autóját. Tudtam, hogy az övé. Ültem benne eleget.

 

Azt figyeltem meg, hogy volt egy réteg, aki keményen dobálózott. Egy másik gyűjtötte a muníciót. Ők „csak” romboltak.

Ők barikádozták el a főbejáratot, majd az elsők meggyújtották.

Eközben a tömeg nagyobbik része bámulta, hogy mi történik. Az újságírók és fotósok mindegyike igyekezett fedezékbe vonulni.

Egy ilyen fedezék volt az a galambürülékes fal is, ahol többedmagammal álltam.

Egyik kezemmel egy fiatal fotós kislány övét fogtam, hogy le ne essen.A másikkal egy operatőr ismerősöm karját.

 

A rendőrök pedig bentről előbb könnygázt fújtak, majd vizet locsoltak ránk.

Kifejezetten jól esett.

 

Közben megjöttek a tűzoltók is, hogy eloltsák a tüzeket, de nem nagyon mertek az égő autók közelébe menni. Na, nem a tűz és a füst miatt.

Egyszer csak – felmentő sereg gyanánt - megjelent egy öreg vízágyú, hogy fedezze a pernyetiprókat.

Ilyet még nem láttam.

Úgy vettem észre, hogy más sem sűrűn, mert elkezdtek szaladni a tér másik irányába. Kivéve a keménymagot, akik nem ijedtek meg egy kis víztől, hiszen csak egy locsoló-kocsi fröcskölésével ért fel az ágyúból lövellt folyadék ereje.

Egyszer csak a vizet spriccelő jármű ahelyett, hogy tüzet oltott vagy tömeget oszlatott volna lekanyarodott a betonról az általa sárossá áztatott parkba. Mikor érezte, hogy elhamarkodta a lépést - illetve a gurulást - vissza akart tolatni, de már nem ment. Rövid tanácstalanság és motorbőgetés után tovább indult volna, de az sem sikerült. Beragadt. Elakadt a csodafegyver.

Erre az emberek nekiestek a tehetetlen járműnek. Feltépték az ajtaját és kiszedték a riadt és fegyvertelen

rendőröket.

 

 

 

 

- Itt lincselés lesz! – mondta az egyik kollégám és már izzította is a fényképezőgépét.

De szerencsére egy két pofon után egy csoport józanabb fiatal megfogta a „vízi”rendőröket és kivezették őket a tömegből.

 

A dühödt hoppon maradtak a vízágyút akarták felgyújtani. Nem ment nekik. Nem is értem. Végül is egy vízágyú nem benzinnel van tele. Közben a kapunál folyt a csata. Az ostromlók a barikádot akarták begyújtani.

A rendőrök nem hagyták. Ha valaki közelebb ment a kapuhoz, azt lefújták könnygázzal.

 

A vízzel pedig oltották a rács előtt felgyújtott bútorokat, padokat, kukákat. A füstöt a huzat a főkapun keresztül a védők felé vitte.

Közben betörték a földszinti ablakokat és felgyújtották az irodákat. Onnan is ömlött a füst a rendőrökre, akik nem bírták tovább. Szó szerint kifüstölték őket. Ekkor az egyik oldalbejáraton egy kisebb csapat bejutott az épületbe.

Az operatőr ismerősöm is ment velük.

Én is.

 

Bent az épület üresnek tűnt. Rendőrök sehol. Csak a locsolócsőből folyt a víz megállíthatatlanul. Egyre többen jöttek befelé.

Én a lépcsőn felérve az erkélyre mentem. Ott volt a dohányzó. Ha már ott voltam rágyújtottam. Figyeltem az embereket.

Tépték a rácsot, ami egy idő után megadta magát és a barikádon átmászva jöttek az emberek egyesével befelé az épületbe.
A folyósón megláttam egy MTV-s ismerősöm. Azt mondta, hogy egy stáb bent ragadt az egyik stúdió vezérlőjében. Odamentem. Legalább öt munkatárs ült a vezérlőben és várta, hogy mi lesz. Megkerestem az MTV híradósokat a forgató stábok között és elmondtam mit láttam. Kértem őket, hogy segítsenek valahogyan a kollégáiknak.

Közben egy ismerős civilre lettem figyelmes. Tudtam, hogy nem tv-s. Aztán rájöttem. Rendőr volt. – Nem tudod, mit akarnak? – kérdezte. Gőzöm sem volt. Elindultam, hogy megtudjam. Azok, akik bejutottak úgy nézelődtek, mint egy múzeumban. Mint a gyerekek egy osztálykiránduláson. Talán még meg is illetődtek.

 

Voltak, akik az aulában található televíziót nézték. Voltak, akik számítógépezni kezdtek. Voltak, akik sorban álltak a kávéautomatánál és voltak, akik a sor helyett betörtek a büfébe. Semmi céltudatosság.

Mit lehet ilyenkor tenni?

 

 

Valahonnan előkerült egy srác. Többen körbevették.

Na, itt lesz valami gondoltam és odamentem, de nem volt. Megkérdeztem, hogy mit akarnak.

Ezt a petíciót átadni. - válaszolta.

Ekkor megjelent a rendőrök egy csoportja. Fegyvertelenül. Követként.

 

Torczkay elmondta, hogy egy petíciót akar átadni személyesen Rudi Zoltán elnöknek és akkor kimennek.

 

Ennyi?-   kérdezte a rendőr.

Ennyi. –  válaszolta Toroczkay.

Felhívjam? – kérdeztem én. Az igent tett követte. Meglepetésemre Rudi felvette a telefonját. Elmondtam, hogy mire jutottak az ostromlók és a rendőrök.

Azt mondta, hogy ő nem jön be az épületbe, de küldi a hírigazgatót. Ezt elmondtam a delegációknak és már csörgött is a telefonom.

 

Kert Attila hírigazgató volt.

 

Hol tudok bemenni? – kérdezte.

 

A civil rendőrre néztem kérdően. – A Nádor utcai kapunál nincs senki csak a mentők és a sebesültek. Jöjjön ott. Így lett.

Kert Attila nem akart addig elmozdulni onnan, amíg nem volt muszáj.

 

Az ostromlók vezérkara letanyázott a nagyvetítőben.

Közöltem velük, hogy megjött, aki átveszi a petíciót.

Ki adja át? – kérdeztem.

 

Egy határozott: én volt a válasz. –

 

Rendben. Akkor egy most elmegyek a hírigazgatóért. Szegény Kert Attila reggel még nem sejtette, hogy ma nem csak irányítani fogja a híradót, hanem a szereplője is lesz. Mikor felértünk a vetítőbe bemutattam egymásnak a feleket. Elmondtam a szabályokat.

 

Kimennek az aulába. A fiatalember felolvasta a petíciót. Átadta a hírigazgató úrnak, majd felszólította a tömeget, hogy térjenek haza békével.

Rendben? – kérdeztem.

 

Mindkét oldalról igenlő választ kaptam.

Akkor én most megyek és szólok az újságíróknak. – mondtam és elindultam kifelé az ajtón.

 

- Sajtó? Kamera? – kérdezte az addig nagyon magabiztos fiatalember.

- Igen. – válaszoltam. Mert? Mert akkor ő nem. Köszöni. Erre egy másik suhanc ugrott fel, hogy akkor ő. Rendben lesz? – kérdeztem Kert Attilát, aki szerintem kínjában vagy, hogy ne látszódjanak a gondolatai csak bólintott. Elindultam a főlépcső felé, ahol a szerkesztők tartottak kisebb értekezletet. Közöltem, hogy petíció átadás öt perc múlva az aulában.

 

Erre szétrebbentek. Visszamentem a vetítőbe. Mondtam az öt percet. Helyeseltek. Megkérdeztem hol van a petíció. Ezt ők is megkérdezték. - Tényleg. Hol van? Kert Attila halkan sóhajtott egyet. Az egész kezdett egy rémbohózattá válni.

Kiderült, hogy Torockay – nem tudni miért - nem akarta már megvárni a hivatalos átadást és a civilben lévő rendőrnek a kezébe nyomta a petíciót és mint aki jól végezte dolgát anélkül távozott, hogy magával vitte volna azokat, akiket odacsődített.

 

A rendőr a farzsebéből húzta elő a gyűrött, kockás papírlapot. Ez is megvan. Kimentek.

Felolvasták. Átvették. Elköszöntek. Majd a tömeg jól érezve magát köszönte szépen, de maradt. Kert Attila megmutatta a követelés listát és megkérdezte mit csináljon vele. Tedd fel a netre! – mondtam - Abból baj nem lehet.

Hozol is ajándékot, meg nem is.

 

 

A tömeg közben elvolt magában. A rendőrök pedig szépen lassan észrevétlen lezárták a folyosókat. Az aulában is egyre kevesebben voltak már. Két drukker a televíziót nézve beszélgetett. - Te! Ez most van? – kérdezte az okosabb a képernyőre bökve ahol az ostrom leglátványosabb képeit ismételték.
- Ez? Hogy lenne most? Nem látod, hogy ott vagyunk.
- Ja! Tényleg. – vigyorodott el a kérdező a maradék két fogával. A végére egész családias lett a hangulat. Egy srác beült a portára és mindenkitől megkérdezte kit keres és hová megy, van-e belépője, majd beírta egy naplóba.

Mint egy pamflet. Mint egy nagy nyitott nap. Bár ezt nem gondolta mindenki így.

A televíziós adás egy kábelen futva került a képernyőre.

A kábel egy csatlakozóban végződött, amiből sajnos kicsúszott. A képeket felváltotta az ismerős hangyacsata.

Na, menjünk! Itt már úgysem történik semmi.– szólalt meg valaki és a megcsappant létszámú székházfoglaló elindult kifelé az aulából. A rendőrök lezárták utánuk a termet. Ekkor robogott be kedvenc barátom és operatőre a Naplóból. Kicsit elkéstek. „Átverekedve” magukat a rendőrökön megálltak az akkor már ismét működő televízió előtt, amiben épp az hangzott el, hogy a miniszterelnök felhatalmazza a rendőrséget, hogy minden eszközzel zavarják ki a rendbontókat a televízió épületéből. Ez sejtettem mit jelent. Azt, hogy támadás. A civil ruhás kiadta a parancsot. A zsaruk lépésben haladtak a kapu felé és közben megkérték a hívatlan látogatókat, hogy menjenek szépen haza. Akadt, aki nagyon maradni akart, de ezzel nem értettek egyet a parancsot teljesítő rendőrök. Kinyomták a maradék ellenállót is a térre. Az épület előtt már egy nagyobb egység várta a székházból kioldalgókat. Lassan, de határozottan szorították ki őket a bazilika felé. A Nádor utcánál megállt a sorfal. A mentők autói ott álltak a székház hátsó oldalánál. Dolgoztak. Sebesült rendőröket és ostromlókat láttak el. Válogatás nélkül.

 

Visszasétáltam a csatatérre. Kiégett autók, feldúlt és felgyújtott irodák. Egy MTV-s kolléga épp telefonon közölte az egyik felgyújtott autó tulajdonosával, hogy inkább ne akarja látni a három hete vett sportautóját. Mindenhol rombolás. Felszedett díszburkolat. Összetört padok. Romok. Egy muzeális IFA és a lerobbant mementó, a vízágyú, amire időközben ráírták, hogy DEMSZKÁJ KOMBÍNÓ.

Hajnalodott. A nap már elkezdte aznapi kúszását az égen. Kisétáltam a körútra. Közben a fejemben kérdések zakatoltak. Ez most mi volt? Mit akartak ezek? Egy petíciót beolvasni vagy elfoglalni a televíziót? Ha már bejutottak, akkor miért állt meg a tudományuk a büfében? Valószínű, hogy elképzelésük sem volt, hogy mit tesznek.

Csak a balhé.

Az éltetőelem. A Nyugatinál a villamosmegállóban kapucnis, sálas, kendős kölykök álmosan várták a villamost.

Begördült egy hajnali „Demszkáj kombínó”. Felszálltak rá.

Én nem.

 

Forrás: jerrymouse.blog.hu

Szerk.: Szathmáry Olga Ottilia