Zenei és ezen belül énekesi pályám opera és klasszikus zenével indult el. Kis koromban közelebb ált hozzám a klasszikus zene, hiszen már a zeneiskola kisdiákjaként beválogattak a gyerekkórusba a kolozsvári román, illetve a magyar Operába és tulajdonképpen ez jelentette az első igazi kapcsolatot az énekléssel. Itt sajátítottam el a helyes énektechnikát, a légzést és a színpadi játékot annak ellenére, hogy az operában a zene a fontosabb. Curt Mild neves karvezetőnek és tanáromnak köszönhetem, hogy megtanított úgy énekelni, hogy a szöveg mindig érthető legyen. Ennek aztán a könnyűzenében igen nagy hasznát vettem. Nem is oly rég Harangozó Teri mondta nekem: „Gábor! Senki nem énekel olyan artikuláltsággal, mint te“ Bizony jól esik egy ilyen dicséret, különösen ilyen neves pályatárstól.

Az első színpadi élmény is az operához kötődik. Sosem felejtem el mikor a Tosca-ban szólót énekelve az előadás végén a felnőtt énekesek engem hagytak legutolsónak, hogy kijöjjek a függöny elé meghajolni.

A közönség felállva tapsolt, és bravó-kiáltásokkal ünnepelt engem. Amíg élek, nem felejtem ezt a szép emléket. A nagy csalódás és egy időre szakítás a zenével. Egy életre szóló traumát jelentett eltiltásom a zeneiskolából, amikor is a nagy sovén és magyargyűlöletéről ismert Chisu Leontin igazgató kijelentette: nincs szükségünk papgyerekekre. Apám akkor az Erdélyi Református Egyház főkönyvelője volt, de nem pap. Oly annyira sokkolt a hír, hogy elhatároztam: szakítok a zenével. Szégyelltem, hogy nem feleltem meg a követelményeknek, és amikor az utcán megláttam az osztálytársaimat a kapuk alá bujkáltam előlük, hogy elkerüljem a találkozást, hiszen már nem vagyok zeneiskolás. Még ma is előfordul néha, hogy álmodom az akkor történtekről.

Ebben az időben tanáraim és osztálytársaim biztatására elhatároztam, hogy felvételizek a színiakadémiára, és színész leszek.

Török Béla -volt klarinét tanárom, ragyogó zenepedagógus- rábeszélésére mégis a zeneakadémiára felvételiztem. Ezúttal sikerrel. Így azután visszatértem, amihez teremtett az Isten: a zenéhez (ahogy a világhíres tenorista Ion Piso mondta mikor szép karriert jósolt nekem). A zeneakadémián a kollégáim -többek között Sorin Tudorán a legendás hírű gitáros rábeszélésére beneveztem az országos táncdalfesztiválra. Sikerült megnyernem, így aztán teljesen átálltam a könnyűzenére és elbúcsúztam a klasszikus zenétől. Persze, csak ami az éneklést illeti, mert szabadidőmben, pihenésképp a mai napig is szívesen hallgatom a klasszikusokat. Ez idő tájt születik meg a romániai magyar könnyűzene, elsősorban Boross Zoltán zenei szerkesztő jóvoltából. Az ekkor felkínált lehetőségekkel élve részt vettem minden fesztiválon, s ezeket rendre meg is nyertem. Majd jöttek a Rádió, illetve Televízió Top-listái, amelyeken első helyezett voltam, ahányszor csak bekerültem egy-egy dallal. Ez fantasztikus népszerűséget hozott, amelyet aztán a "Dónáth úti orgonák" tetőztek. Bárhol koncerteztem, mindenhol teltház várt rám.

Ez eleinte oly könnyűnek és természetesnek tűnt, ám ahogy teltek az évek (különösen a 18 év távollét hozta siker hatására) egyre jobban rám nehezedett a nagy felelősség: Te jó Isten, ez után a tömeges siker után mivel jövök majd vissza? Hiszen ezt már képtelenség túlszárnyalni. Én úgy éreztem, hogy nekem ez sikerült! Egy művész számára az jelenti a legnagyobb elégtételt, ha mindig tud újítani és a régi -mindenki által kedvelt dalok, szerzemények mellett hoz újat is, ne csak a régi sikerekből próbáljon megélni. Ide kapcsolódik az a fogalom, amelyet úgy hívnak, hogy tehetség. Úgy érzem, hogy nagyon szerencsés ember vagyok, hiszen megáldott a sors egy olyan tehetséggel, amelyet az évek során csak tovább kellett fejlesztenem. Ez nem jelentett problémát, ugyanis imádtam a szakmámat! Már kisgyerekkoromban feltettek az asztalra s csak annyit mondtak: énekelj nekünk kis Gabi! Sosem kellett kérlelni. Egy másik tényező, amely meghatározta a pályámat -a szerencse! Hiszen erre is szükség van ahhoz, hogy a tehetséges fiatalból végül is sikeres előadóművész váljék. Kegyes volt hozzám a sors, hiszen csodálatos emberek voltak a tanítóim, tanáraim, ragyogó zenészek társaságában nevelkedtem, majd később velük együtt léptem fel, mikor már én választhattam meg az engem kísérő zenekar tagjait. Még egy nagyon fontos tényező -a természetem, amelyért újra csak szerencsésnek érzem magam.

Az ikrek csillagjegyében születtem, és ez természetesen rányomja bélyegét egyéniségemre -mindig az a típus voltam, akit a tervek éltettek, mindig várok valamit, és ahogy az egyik tervemet megvalósítottam már hozzá is kezdek a következőhöz. Persze ez is úgy van, mint annyi más minden az életben- egy része a terveknek megvalósul, egy része meg nem. De így is boldog vagyok. A családon kívül fontos tényező a barátság. A barátok mindig fontos szerepet töltöttek be az életemben de az utóbbi időben már nem az a fontos (mint fiatal koromban), hogy a fél világ barátom legyen. Ugyanis hiába van rengeteg barátod, ha nem számíthatsz rájuk, ha ezek olyan barátok, akiknek az arcáról nem a szeretetet olvasod le, hanem az irigység vagy féltékenység jeleit!

Emiatt -az utóbbi években végbement egy természetes szelektálódás. Ma már csak azokkal vétetem körül magam, akikkel megoszthatom a sikereimet, örömömet, no meg a bánatomat. Hisz abból is van elég az idegenbe szakadt, néha túl érzékeny lelkű művész életében. De amikor jönnek az ilyen borongós pillanatok, mindig arra gondolok, hogy tulajdonképpen milyen szerencsés és boldog ember vagyok, hiszen egész életemben azt csinálhattam -és ebből is éltem meg- amit szeretek: az éneklés, és egyáltalán a zene, hiszen a muzsika az a művészeti ág, amely az érzelmek teljes skáláját képes kifejezni a szeretettől a boldogságig vagy a bánattól a kétségbeesésig. És még egy gondolat...

Az utóbbi évek sikeres koncertturnéi hatására úgy érzem magam, mint egy misszionárius, akinek a feladata az, hogy boldog és kellemes perceket szerezzen az embereknek New York-tól Stockholmig, vagy Törökországtól Erdélyig hirdesse a muzsikát.

Örömmel teszek eleget eme hivatásnak!

Tamás Gábor